...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. július 28. 16:25 - Thasaidon

Stefan Grabinski

Aliz barátosném biztatása hozzájárult e blog megszületéséhez. A végső döntés, így a felelősség is mindenestül az enyém, de a biztató szó mindig jólesik az embernek, úgyhogy Aliz születésnapja alkalmából álljék itt egy olyan szerzőről írott bejegyzés, akit általa ismertem meg.

Megszokhattuk, hogy a klasszikus és a modern horror legnagyobb ágyúi egyaránt angolszász országokból származnak. Hogy a Volksgeist dolgozik-e, vagy csak annyira remekül döcög ezen országok szekere, hogy egyes szerzőik úgy érzik, nincs jobb dolguk, mint elborult meséket körmölgetni, nem az én tisztem eldönteni, a tendencia mindenesetre evidens. Olykor azonban olyan országok is előrukkolnak kiváló szerzőkkel, amelyektől az ember nem számítana effélére. A lengyel származású Stefan Grabiński e jelenség iskolapéldája.

Grabiński a klasszikus rémtörténet királyainak kortársa volt: 1887. február 26-tól 1936. november 12-ig élt Lvovban. Élete aligha nevezhető boldognak: noha gyermekként kezdett el írni, alkotásaiért jóformán semmilyen elismerésben nem részesült, ami díjat pedig mégis megkapott, azt pozitív kritikusa, egyben barátja, Jerzy Plomienski hajtotta fel neki. Lengyeltanárnak tanult, gimnáziumi tanárként helyezkedett el a megélhetésért, de utálta a munkáját, az írást tekintette fő hivatásának. Felesége és két gyermeke nyom nélkül elhagyta. Emellett örökletes csonttuberkolózisban szenvedett. E betegség végzett apjával, két nővérével, s végül ővele is. Halálát követően munkássága csaknem feledésbe veszett – amibe nemcsak a kor irodalmi fősodra, de a második világháború is jócskán belejátszott –, a XX. század második felében azonban reneszánszát kezdte élni; a helyi fantasztikus irodalmi antológiák visszatérő vendégévé avanzsált, Stanisław Lem pedig egyik kedvenc írójaként utalt rá.

Grabiński műveinek központi vonásaként a kirobbanó, elementáris erőt jelölik meg kritikusai. Ilyen erők konkrétan a nemi vágy, a természeti elemek (egész pontosan a tűz, melynek egy egész kötetnyi novellát is szentelt), valamint a mozgás. Ez utóbbi főleg a vonatokkal kapcsolatos munkáiban ölt testet. Grabiński ugyanis nagyon szerette, és ismétlődő jelleggel ábrázolta a tekintélyparancsolóan robogó acélmonstrumokat. De bármelyikről is legyen szó, a cselekmény rendszerint az adott erő és egy „áldozat” köré épül, akit az erő ellenállhatatlanul magával ragad.

Az író, amellett, hogy hívő volt, elég komolyan foglalkozott okkultizmussal, démonológiával (párosítsuk ezt a tényt azzal, hogy felesége nemcsak faképnél hagyta, de a nevét is megváltoztatta, és máris kapunk egy valódi horrorszerzővel kapcsolatos rejtélyt, mely maga is irodalmi feldolgozásért kiált). Írásai azonban sohasem felületesen ijesztgetős rémhistóriák. Ellenkezőleg, olyan művekről van itt szó, melyeket olvasva az ember úgy érzi, a lélek, a képzelet sötét oldalának költői megfogalmazásával áll szemben.

A jelen bejegyzés két antológiát mutat be. Az első a The Dark Domain címet viseli, és 1993-ban jelent meg az Egyesült Királyságban; a benne található novellákat Miroslaw Lipinski fordította angolra. A második antológia az In Sarah’s House címmel látta meg a napvilágot 2007-ben, szintén az Egyesült Királyságban. Ez utóbbi gyűjtemény tartalmának angol fordítása Wiesiek Powaga munkáját dicséri – érdekességképpen megemlíthető róla, hogy hazánkban, Battonyán is van háza.

A The Dark Domain nyitónovellája a Fumes címet viseli. A mű főhőse, bizonyos Ozarski a fogcsikorgató lengyel tél elől egy kis fogadóban talál menedéket, ahol azonban a szíves vendéglátó mellett egy alakváltó boszorkány fogadja. A fenti hármasból egyértelműen a szexualitás mutatkozik meg eben az írásban, azt azonban nem túlfűtöttnek, inkább profánnak, sőt, helyenként gusztustalanak nevezném. Szerintem legalábbis elég profán dolog – ha kétségkívül kívánatos is – nemes egyszerűséggel megfogdosni a fogadóslány melleit. A többi pedig – fuj. Mindenesetre a főhős ezen őszinte akció után nyélbeüt egy fülledt éjszakát a lánnyal, aki aztán ijesztő meglepetést tartogat számára.

A The Motion Demon című elbeszélés különös központi témával hozakodik elő: a főhős, Tadeusz Szygon időnként azon kapja magát, hogy egy vonaton ül, több száz méterre otthonától, Varsótól, ám semmire nem emlékszik abból hogyan és miért került oda. Az incidensek őt magát is rendkívül felzaklatják. A tetőpontot egy, a Párizs-Madrid nemzetközi expresszvonat kalauzával folytatott társalgás vezeti fel, melynek során a mozgás természetéről vitatkoznak a felek: Tadeusz lekezelően viszonyul a kalauz vasutak iránti rajongásához, érvelésében mintha a platóni ideatan köszönne vissza, amikor a mozgás „eszmei” fogalmához képest semmiségnek tartja a vonatok 200-300 km/h-s sebességét és behatárolt irányú mozgását. A végkifejlet aztán furmányos csavart tartogat az olvasó számára.

A The Area című írás, nos, hogy stílszerűek legyünk, az írásról szól. A főhős, Wrzesmian népszerű író, aki egyszer csak eltűnik a világ szeme elől. A külvilág szerint alkotói válságba került, ám valójában új, az írásnál hatékonyabb kifejezési módok után kutat. E kutatás során nem alkot semmi újat, e tétlenség azonban megbosszulja magát: félbehagyott ötleteinek alakjai megelevenednek és elpusztítják. A végkifejletet megelőlegezi a novella elejének utalása, miszerint a főhős meggyőződése, hogy a gondolat szülöttei is valóságos létezők, melyek képesek arra, hogy akár testet is öltsenek alkalomadtán. A történetről furcsamód A kis herceg jutott eszembe, melynek róka komája szerint felelősséggel tartozunk azért, akit megszelídítettünk. Wrzesmian megfeledkezik e felelősségről, de meg is lakol érte.

A novella – szerintem – hatalmas erénye az alakok néma, álomszerű felbukkanása a Wrzesmianéval szemközt elhelyezkedő ház ablakában, kapujában, ahol csak merednek az író felé. Se zaj, se visítás, se belek, se kínzás, mégis lélekbemarkoló, felejthetetlen rémképként sejlenek fel az olvasó szeme előtt. A művet olvasva eszembe jutott Clark Ashton Smith Nemesis of the Unfinished című novellája, mely hasonló témát dolgoz fel, bár míg Grabiński írója meg akarja haladni az írást, addig Smithé megmarad a szövegnél mint médiumnál, csak örökké kritikus a saját alkotásaival szemben.

Egyébként szerintem a szerző kicsit saját magáról is mintázta ezt az íróalakot: a főhős, csakúgy, mint megalkotója, népszerűtlen, ismeretlen alkotó volt, akit azonban mindez nem zavart, alkotótevékenysége során sohasem foglalkozott a külső igényekkel, és ez persze az olvasóközönség nagymértékű érdeklődését is maga után vonta.

Az A Tale of the Gravediggerrel némileg humorosabb vizekre evezünk, természetesen a szó fekete értelmében. A történet bizonyos Giovanni Tossatiról szól, aki remekül ért a sírfaragáshoz, és jól érzi magát a holtak körében; nem csoda, hogy Foscara városának sírásója lesz, noha az általa faragott szobrok megbotránkoztatóak és szemérmetlenek, rovásai istenkáromlóak. A történetben előrehaladva egyre kétségesebbé válik, vajon emberrel van-e dolgunk, a tény, hogy a nyilvánosság előtt élethű maszkban jár, igencsak sokat sejtet az adott kontextusban. Az igazi csattanó azonban nem ez, hanem egy cudarul részeg éjszaka következményei. A legjobb értelemben vett fekete humorral találkozhatunk, mely nem teszi idétlenné a történetet, ellenkezőleg: annak kísérteties, gótikus atmoszférája mindvégig megmarad.

A Szamota’s Mistressben visszatérünk a jó öreg nőtémához. Grabiński a gótikus irodalomban nem ismeretlen módon pusztító démonként ábrázolja a nőket, akik ellenállhatatlan szenvedélyt bocsátanak tehetetlen áldozataikra, akik végzetükkel mit sem törődve, vakon hullanak térdre a nőiség nedves oltára előtt. A veszély semmibevétele különösen eklatánsan jelenik meg e történetben, ahol a narrátor voltaképpen tudja, hogy önmagát sodorja bajba, amikor rendre visszatér buja szeretőjéhez. A szerető valódi természetéről nem tudunk meg sok részletet, annyi mindazonáltal kiviláglik, hogy bizonyos mértékig felveszi az áldozat alakját, legalábbis ezt sejteti a narrátoréval tökéletesen megegyező anyajegy. Tulajdonképpen klasszikus vámpírral állunk szemben, annyi különbséggel, hogy a vér helyett más testnedv biztosítja az élőhalott rém fennmaradását.

A The Wandering Train, mint a címe is mutatja, a zabolátlan acélparipák világába kalauzolja vissza az olvasót. A középpontban egy üresen közlekedő kísértetvonat áll, mely a legváratlanabb helyen és időben jelenget meg, és a forgalomirányítók legnagyobb rémületére mindig egyre közelebb valamilyen utasszállító szerelvényhez. A találkozás végül elkerülhetetlenül bekövetkezik. A valódi vonat utasai megőrülnek, de semmit nem tudunk meg a kósza szellemvasút természetéről.

A Strabismus című művel Grabiński mintha „az ellentétek vonzzák egymást” közmondást illusztrálná igen erőteljes módon. A főhős-narrátor életét megkeseríti egy rusnya, rákképű, alacsony, bajszos fickó, Josef Brzechwa, aki minden tulajdonságában szöges ellentéte. Mintha a főhős „sötét oldala” öltene kézzelfogható, hús-vér testet. A narrátor elhárítási kísérletei mind csődöt mondanak, és amikor azt hiszi, sikerült végleg megszabadulnia tőle, a figura a legváratlanabb módon visszatér. A cselekmény tetőpontján a valószerű átfordul természetfelettibe, és Brzechwa már nem közönséges hús-vér embernek tűnik, hanem egyfajta szellemnek, ami az emberben lakozik. Ez a figura egyébként Le Fanu The Watcher című novellájának rémalakját idézte fel bennem, aki szintén alacsony termetű, és külsőre visszataszító, igaz, ott egész más a megjelenésének oka.

A Vengeance of the Elementals Grabiński „tüzes” művei közé tartozik. Antoni Czarocki tűzoltóparancsnok hivatása iránti szenvedélye éppoly olthatatlan, mint az elem, amely elleni küzdelemre feltette az életét. A munkaköre betöltésére való alkalmassága itt is természetfeletti méreteket ölt: nem egyszerűen rátermett tűzoltó, de testét, ruháját nem fogják a lángok, sőt, ezt a képességet átmenetileg másokra is ki tudja terjeszteni (olyasmi ez, mint a Paladin Aura skillje, ugyebár). E különleges képesség igencsak jól jön, hiszen az ellenfél sem holmi kósza lakástűz: az egyszerű ember számára habókosnak tűnő kutatásaiból kiderül, hogy a tüzek egy természeti őserő nagyon is tudatos irányítása alatt állnak. Hátborzongató olvasni, ahogy a tűz eleme egyre kifinomultabb taktikát dolgoz ki a főhős ellen, amíg végül sikerrel betölti bosszúját. Hogy ismét párhuzamba állítsam a művet egy klasszikussal: Blackwood The Nemesis of Fire című John Silence-története szintén a szóban forgó elemet állítja középpontba, igaz, a cselekmény ott is egész más: utóbbi esetben a tűz feltámadásának oka egy megszentségtelenített múmia bosszújából ered.

Az In the Compartment talán az egyik legkiélezettebb csattanóval ellátott történet. A főhős egy Godziemba nevű úriember, aki a mindennapi életben magatehetetlen mimóza, ám ha vonatra száll, minden félénkségét, sőt, gátlását levetkőzi, és önbizalomtól duzzadó, tetterős férfivá válik. A novella az egyik ilyen – végzetes következménnyel járó – kibontakozást meséli el: Godziemba nemes egyszerűséggel elcsábít egy férjes asszonyt a vasúti fülkében. A műben a nemi ösztön is meghatározó jelentőségű, mint látható, ahogy a főhős erőt nyer a vonattól, első dolga, hogy egy nőt leteperjen.

A The Motion Demonban már találkozhattunk egy elvont fogalommal, a mozgással. A Saturnin Sektor című írás egy másik elvont fogalmat, az időt kísérli meg feldolgozni. A névtelen, elmegyógyintézetből nemrég szabadult narrátor egy esszében az idő illuzórikus volta mellett érvel, azt azonban soha, sehol nem publikálja. Legnagyobb megdöbbenésére egy újságcikk az idő valósága mellett foglal állást, és úgy tűnik, mintha kifejezetten az ő írására reagálna. A cikket több hasonló követi, és a narrátor eltökéli, hogy felkutatja a „vétkest”, aki, mint kiderül, maga az idő megtestesülése. Először csuklyában, kaszával és homokórával a kezében mutatkozik, majd – stílszerűen – órásmesterként találunk rá. A narrátor felháborodásának a fő oka az, hogy az időt apró egységekre osztják és a végletekig racionalizálják az emberek, mintegy mesterséges szakaszokra szabdalják a dolgok természetes múlását. Az órásmester neve – Saturnin Sektor – is ezt hivatott kifejezni: az első név magára az időre utal, a második a szakaszokra bontásra. Egy rövid vitát követően aztán az órásmester beismeri, hogy az ő „ideje lejárt”, és a főhős leszúrja egy tőrrel. A halálos döfés pillanatában minden óra megáll, az emberek pánikba esnek, mintha elveszítettek volna egy biztos fogódzót, aminek segítségével számszerűsíthetik környezetük egy bizonyos aspektusát.

Ha megkérdeznék tőlem, melyik Grabiński-novella a kedvencem, alaposan megkukulnék, mert igazából mindegyiket másért szeretem. De ha arra kérne valaki, hogy jelöljek meg egyet, amit jó szívvel ajánlok, a The Glance című munka esélyes válaszlehetőség lenne. A mű olyan rémtörténet, melynek valódi főszereplője tulajdonképpen nem valamiféle többé-kevésbé körülírt, de legalábbis sejtetett rémalak, hanem maga a félelem. Egy jelentéktelennek tűnő eset után – felesége, tőle szokatlan módon, résnyire nyitva felejtette (hagyta?) az ajtót, mielőtt halálra gázolta a vonat (vagy a vonat elé vetette magát) – a központi karakter, Odonicz minden ajtót fél kinyitni. A fóbia az idő múlásával módosul, így később az utcasarkon való befordulás jelent problémát a férfinak, végül pedig már hátranézni sem mer. Az egész történet szépsége, hogy, úgymond, „negatív félelemforrással” operál: soha nincs semmi veszélyes a rettegett helyen, de legalábbis nem tudunk róla, mégis szinte együtt szorongunk a főhőssel. A szerző pusztán pszichológiai eszközökkel olyan atmoszférát varázsolt művének, amilyenre csak kevesen képesek.

Az In Sarah’s House című gyűjtemény első elbeszélése a White Virak. Ez a történet az „egyszerűbbek” közül való: egy kéményseprő első személyű narratívája egy szörnyikéről, aki a kéményből szedi áldozatait, és csak a sötétben tud létezni. A korábban említett tipikus Grabiński-jegyek közül talán a tűz hozható fel, hiszen a kémény, illetve a benne lerakódó koromréteg a tűzzel hozható összefüggésbe, de szerintem ez távoli és irreleváns összefüggés.

A kollekció második darabja a The Grey Room címet viseli. A szóban forgó titokzatos szoba nem az a kimondottan ideális albérlet, mivel – ki nem találjátok – elátkozott. A narrátor különös, visszatérő álmokról számol be, melyekben egy férfi sétál fel-alá, majd időnként leül és ír valamit; mindeközben feltűnően elkerüli a szoba egy bizonyos pontját. A főhős kitalálja, hogyan szabaduljon meg a kellemetlen kísértőtől: fokozatosan kicserél minden bútort a szobában, és a került pont felé tereli az álombeli látogatót. Hogy ez hova vezet, nem részletezem, de a végén a főhős elköltözik.

A címadó In Sarah’s House a Szamota’s Mistresshez hasonló, vér nélküli vámpírtörténet: egy elbűvölő, Sarah Braga nevű fiatal nő a vámpír, aki elcsavarja a főhős jóbarátja, Casimir fejét, majd fokozatosan kiszívja annak életerejét, mígnem a férfiból nem marad több egy kupac kocsonyánál. A főhős azonban felfedi a nő kilétét. a novellában utalás történik a bibliai Tóbiás és Sára történetére, utóbbi a nő, akinek hét férjét vitte el a gonosz lélek; ez mintegy implikálja a vámpír ősöreg voltát, de legalábbis azt, hogy már a múltban is feljegyezte efféle férfifaló démonokat. A Szamota’s Mistresshez hasonlóan itt felbukkan az alakváltás (-lopás?) motívuma, ám valamivel finomabb formában. Sarah szalonjának falán két sor kép található: a felső sorban öt portré Sarah-ról, az alsóban öt különböző férfi portréja, ám a narrátor felfigyel rá, hogy Sarah mindegyik képen hasonlít kicsit az alatta látható férfira.

A novellában ábrázolt kocsonyává mállás Lovecraft A dolog a küszöbön című novelláját juttathatja az ember eszébe. Figyelmet érdemlő párhuzam, hogy, ha más úton is, de mindkét műben alaktalan masszává omlik az áldozat. Grabińskinál ennyi marad Casimirból, Lovecraft esetében a dolog kicsit összetettebb: Edward tulajdonképpen Asenath „kifejlett” Innsmouth-testében kopogtat a narrátor ajtaján, hogy aztán gusztustalan, halszagú masszává omoljon a küszöbön. Ám mindkét esetben egy nő okozza az áldozat vesztét: Grabińskinál elég nyilvánvaló, hogy a nemi érintkezés a csatorna, melyen keresztül az áldozat életereje „eltávozik”, Lovecraftnál jóformán utalás sincs a szexre, Asenath – aki tulajdonképpen az apja, Ephraim a saját lánya testében – egyszerűen Edward testét akarja megszerezni, hogy képes legyen újra véghezvinni a mágiákat, amelyekre a női test alkalmatlan. A lovecrafti megoldás kétségkívül perverzebb, de akárhogy is, mindkét esetben találkozhatunk egy női alakot öltött antagonistával, aki kizsákmányol egy férfit, és közben különböző mértékig ugyan, de felveszi annak alakját. A párhuzam annál figyelemreméltóbb, hogy a két mű hasonló korban született – a XX. század korai évtizedeiben –, ugyanakkor aligha férhet kétség hozzá, hogy a két író nem tudhatott egymásról, sem egymás műveiről.

A The Dead Run inkább szívbemarkoló, mint félelmetes történet egy használaton kívül helyezett vágányszakaszról, mely a sínek felszedéséig kétségkívül az enyészeté lenne, ha a mindenre elszánt, rokkantság miatt nyugállományba helyezett kalauz, Szymon Wawera nem követelné ki a vezetőségtől, hogy gondozhassa. Wawera remek munkát végez, megtisztítja a síneket, rendbehozza a kis szolgálati lakást, vagyis mindent olyan állapotba helyez, mintha tényleg lenne forgalom az általa gondozott vonalon. Már éppen csak a vonat maga hiányzik, ám idővel az is megérkezik, még ha csak a főhős képzeletében is, aki a valóságban nemes egyszerűséggel megfagy a kinti hidegben. A környezetéhez képest furcsa, ám kellemes olvasmány, ha úgy tetszik, a bolondságról, ha úgy tetszik, az egykori hivatás iránti szeretetről, a hasznossá válni, alkotni akarásról.

A The Black Hamlet közvetlenebb borzongással szolgál olvasói számára az álom és a valóság keveredésével. Az első számban elbeszélt történet narrátora egy elbóbiskolást követően kihalt tájon találja magát, ahonnét elindulva egy szurokkal borított faluba érkezik. A falu egyik házába benyitva gyönyörű lány fogadja, aki egy szenvedélyes csók során megharapja, majd kacagva közli, hogy átragasztotta rá a leprát. A férfi leszúrja a lányt, kimenekül a faluból, majd felébred. Ezután szűnni nem akaró szorongással kutat bármiféle nyom után, ami a szóban forgó falu (Black Hamlet) létezésére utalhatna, de mindhiába. Egy bő hónap elteltével fehér folt jelenik meg a mellkasán, és az orvos megerősíti félelmét: leprás. Ám ez idő alatt azonban nem csak a baktérium kezdte ki a testét, de az emlék és a félelem is az elméjét, ami az eszement kiáltozásában csúcsosodik ki, mellyel a rendelőből kitántorogva a környék tudtára adja, hogy leprás. A hangsúly e történetben is a lelki tényezőkre helyeződik: ez esetben a nyomásra, amelyet a bizonytalanság okoz. A más világba tévedés egyébként William Hope Hodgson The House on the Borderland című kisregényét juttatta eszembe a mű olvasása közben, részben amiatt, hogy a főhős álmában csöppent a különös világba, részben az álomban látott puszta táj miatt.

A karcsú kötet zárónovellája, a Szatera’s Engrams egyaránt felvonultatja a vasutat, az időt és a női csáberőt. A történet főhőse Ludwik Szatera, aki nagyon nehezen képes megemészteni az idő múlását. Egyszer csak megfigyelni, hogy egyes múltbeli eseményeket, vagy azok eredményét képes később is újra látni. Megfigyelésére kialakít egy elméletet, mely szerint minden esemény amolyan visszhangszerű nyomokat, ún. „engrammokat” hagy az idő szövedékén. Ezek az engrammok előhívhatók, ha az esemény helyszínén újra felelevenítik annak körülményeit. Szatera ezen engrammok előhívásának lesz a mániákusa. A dolog akkor kezd eldurvulni, amikor a szeme láttára történik egy vonatkarambol, s ennek során leesik az egyik női utas feje. Az arc ellenállhatatlan hatást gyakorol a férfira, aki ezután csak azon mesterkedik, hogy újra láthassa a halott nőt, a baleset után a novella gyakorlatilag a próbálkozásokat és Szatera lelkiállapotát dolgozza fel. Egyfajta halottidézés-történetnek látom ezt, amely az elmúlt dolgok feltámasztásának hiábavalóságát, káros következményeit. Ezúttal a „halottidézés” vagy múltidézés nem a főhősre, hanem környezetére üt vissza: Szatera szándékosan okoz vonatkarambolt, hogy feltámassza emlékét a gyönyörű lányról, tucatnyi ember halálát okozva. Ehhez képest például Stephen King Állattemető című regényében – melynek középpontjában szintén valami elmúltnak, ez esetben az elhunyt családtagoknak feltámasztása áll, így a párhuzam indokoltabb, mint az első ránézésre gondolható – kifejezetten a főszereplő családapa szenvedi meg a feltámadt családtagok randalírozását (no, nem mintha tanulna belőle…).

Grabiński műveit olvasva nem úgy borsózik az ember háta, mintha egy hagyományosabb szörnyalakot felvonultató rémtörténetet olvasna, inkább nyomasztónak nevezném az írásait. Leginkább Poe-hoz tudnám hasonlítani tartalmában és nyelvezetében is – sőt, aki Poe munkásságát, főleg a puszta őrület és a természetfeletti határmezsgyéjén mozgó írásait szereti, annak Grabiński kötelező olvasmány. Művei belső félelemforrást vonultatnak fel, a tudatalatti titkos zugaiba vezetik az olvasót, és azt a különös, megfoghatatlan érzést keltik, amit például Peter Birkhäuser vagy Zdzisław Beksiński képei. Az angolra fordítók kiváló munkát végeztek, néhány apróbb nyelvtani hibát leszámítva kiváló atmoszférát teremtenek az elbeszéléseknek, az olvasónak nem támad hiányérzete, amiért nem eredeti nyelven olvashatja őket (bár erről érdekes lenne megismerni egy lengyelül és angolul is tudó személy véleményét). Grabiński művei szinte ordítanak a pszichoanalitikus és egyéb lélekbúvár értelmezők után, aki az ilyen műveket és értelmezéseket szereti, hamar megbarátkozik a szóban forgó szerzővel.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr954683683

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...