...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. április 20. 13:08 - Thasaidon

Ramsey Campbell: Silent Children, Tom Doherty Associates, 2000, 375 p.

Bejegyzés alcíme...

Az elmúlt hetekben kissé el voltam havazva, de tőlem telhetően küzdöttem azért, hogy Olvasóim e szeszélyes hónapban se maradjanak intellektuális táplálék nélkül. Nem kizárt, hogy erre a hónapra ez az egyetlen bejegyzés jut, ezért tessék megbecsülni, a gyönyörtől ájuldozva csupa szépet és jót irkálni róla.

Csak vicceltem. Aki kritikátlanul dicsérget, kinyírom.

Az 1946-os születésű Ramsey Campbellt lényegében a modern brit horrorirodalom koronázatlan császáraként ismerik el az elemzők. Az író valahogy sosem ért el olyan népszerűséget, mind hasonló korú pálya- és honfitársai, mindenekelőtt Herbert és Barker, jelentőségét azonban a műfaj ismerői egyként hangsúlyozzák. Campbell regényeket és novellákat egyaránt ír; ahogy én láttam, a kritikusok főként az utóbbiakat méltatják, az előbbieket gyakran vontatottnak, a szükségesnél terjedelmesebbnek vélik. Eddigi szerény tapasztalataim – két novella, egy regény – alátámasztani látszanak ezt a vélekedést.

A szerző nemcsak a természetfeletti borzadályok természetrajzában mélyedt el. Irdatlan életművéből nehéz lenne egyet-kettőt szemléltetésképpen kiemelni, általánosságban viszont megjegyezhető, hogy írásai a szereplőkben zajló pszichológiai folyamatokat is részletesen bemutatják, így a hangsúly nem (kizárólag) magukra a rémségekre, hanem e belső folyamatokra (is) helyeződik; több írása semmilyen természetfeletti motívumot nem vonultat fel. Ezen észrevétel a jelen bejegyzés tárgyául szolgáló műre is vonatkozik.

Hector Woollie sorozatgyilkos, aki gyerekeket öl. Saját felfogása szerint megmenti őket alkalmatlan szüleiktől. Az áldozatokat különféle helyeken elássa, olykor vér szerinti, illetve nevelt fiai segítségével, akik nem tudják, mit művel a férfi. Az egyik holttestet egy lakás konyhájában szerette volna bebetonozni, a műveletben besegítő nevelt fiú, Terence azonban észreveszi a kislány kikandikáló ujját, és megsejti, miben ügyködik Hector. Hector erre csónakban kievez a fiúval a tengerre, hogy ott elveszejtse, azonban ő maga pottyan a vízbe. Az emberek úgy hiszik, megfulladt, ám a férfi túléli a balesetet. Miután estére kelve kijön a vízből, Woollie kihúzza az összes fogát, hogy ne ismerjék fel, és London utcáin bujkál.

Ian tizenhárom éves fiú, aki elvált anyjával, Leslie-vel él egy külvárosi lakásban. Történetesen abban, amelynek konyhapadlója alá Woollie elhantolta utolsó áldozatát. Mindez nem sok jót eredményez a lakók számára. Nemcsak a sajtó igyekszik minden lehetséges módon kiaknázni a ház nyújtotta szenzációs lehetőségeket, de az emberek is idegenkedve tekintenek rájuk, különösen azután, hogy hírét veszik: a páros (szerintetek ilyenkor használható a „család” szó?) nem költözik ki a „gyilkos házból”. Leslie albérletbe adja ki a ház felső szobáját, és csakhamar talál is jelentkezőt, egy Jack Lamb néven bemutatkozó amerikai horrorírót. Jack érkezése kisebbfajta csodával ér fel, mert felpöccinti Iant kamaszos mélabújából, odaadja neki az egyik regényét, és ezzel felkelti benne az írás iránti vágyat.

SPOI-

A helyzet akkor kezd el bonyolódni, amikor kiderül, hogy Jack Hector Woollie fia, akinek eredeti neve John Woollie. Ezt „özvegy” anyja árulja el zseniális módon Leslie-éknek, akik persze azonnal ki is paterolják a férfit. Jacknek így nincs ideje figyelmeztetni őket arra, hogy apja életben van.

Ez a mulasztás kellemetlen következményekkel jár. Hector először a nyolcéves Charlotte-ot, Leslie ex-férjének mostohalányát, majd Iant rabolja el, és a Leslie-ével szomszédos sorházban tartja őket fogva, melynek lakói több hétre elutaztak. Hector Jacket zsarolja, hogy segítsen őt biztonságos helyre juttatni. Közben azonban egyre jobban meggyűlik a baja kis foglyaival, főleg Iannel, aki egyre-másra igyekszik megszökni. Végül Jack kiszabadítja a gyerekeket. Hectort azonban már nem tudja rendőrkézre juttatni: a férfi a dulakodás során meghal.

LER

Ez a cselekmény aligha tűnik a vérfagyasztó izgalmak csimborasszójának. Adott egy fogatlan, lepukkant csövesre emlékeztető sorozatgyilkos, aki visszatérése során nem tud ellenállni a csábításnak, és foglyul ejt két gyereket, ám ő maga is alig bír velük, és a végén játszi könnyedséggel leszerelik – az olvasó okkal teszi fel a kérdést, mi teszi e regényt mégis olvasásra érdemessé.

Campbell nagy erőssége a jellemábrázolás. Az olvasó erre a megállapításra okkal legyinthet, mondván, „valamivel fel kell tölteni a lapokat”; korunk horrorisztikus regénydömpingjét/horrorisztikusregény-dömpingjét látva még csak alaptalannak sem nevezhető e szkepszis. És bizony tényvaló, hogy Campbell nemcsak iszonyatos regénymennyiséget produkált, de – miként arra a nyitó bekezdésben utaltam – őt sem kerüli el a fölösleges terjengősség. Ennek ellenére elmondható, hogy karaktereinek van egyfajta „életszaga”. Nem mesterkélt vagy sablonos figurák, mint Herbert némely regényének egy-egy nőalakja, akiknek csípője szépen ívelt, popsiját egy gramm fölösleg sem terheli, mellei pedig üdék, ruganyosak – és akiket természetesen a főhős előbb-utóbb jó alaposan megdönget –; de nem is elvont tézisek jellemtelen megtestesülései vagy az események passzív elszenvedői, mint Lovecraft borzadva idegösszeomló entellektüeljei. A regényben mindennapi küzdelmeiket vívó hús-vér emberekkel találkozhatunk, akiknek életét különféleképp befolyásolja a rémület forrása.

A regény alaposabb jellemzését célszerű Ian bemutatásával kezdeni, hiszen bizonyos szempontból ő a történet főszereplője. A tizenhárom éves fiú nem meglepő módon igencsak nehéz esetet jelent anyja számára. Lázadó kamaszkorát éli, ami ugyebár a szülők többsége számára nem az a tipikus, rózsaszirmok között bolyhodzó nyuszikkal tarkított kéjutazás. Ezt azonban súlyosbítja, hogy a nyakukon ül a média – vicces módon egy tolószékes riporternő zargatja őket rendszeresen –, ráadásul a környezetük is már-már középkorba illő babonasággal tekint rájuk. A fiú az apjáért, Rogerért (aki egyben Leslie ex-férje) sem rajong kimondottan, és nem repes a boldogságtól, amikor az elviszi magához hétvégére a rendszeres láthatás alkalmával. Apja egy Hilene nevű nővel és a nyolcéves Charlotte-tal él együtt, ők pedig nem könnyítik meg az életét: Hilene kioktatóan bánik vele, míg Charlotte azzal zsarolja, hogy játsszon vele, különben beárulja az anyjának.

Az író viszonylag korán alkalmazni kezd egy metaforát, amellyel Ian hangulatát, érzéseit jellemzi, és ez a metafora rendszeresen visszaköszön az olvasmány során. Campbell úgy fogalmaz, a fiú elméjére egy „kőlap” (slab) nehezedik. Amikor szép lassan megismerkedünk az Ames-család helyzetével, e metaforát elképzelve sejthetjük, hogy Iant érzékenyen érinti a pillanatnyi helyzete.

Ez a kőlap egyik napról a másikra eltűnik Jack színre lépésével. A férfi Leslie zeneboltjának bejáratán olvassa az albérlet-hirdetést, és kapva kap az alkalmon. Ian számára új izgalmat jelent, hogy egy idegen – egy amerikai (Jack egy darabig Amerikában élt) – áll a házhoz, aki nyilván érdekesebb személyiség, mint a saját családja, mindenesetre tény, hogy Jack egy pillanat alatt lekenyerezi, amikor kölcsönadja neki egyik regényét, egy vámpíros akcióhorrort, melyet napok alatt kiolvas; majd a férfi hatására maga is írásba kezd, méghozzá nem éppen tehetségtelenül.

Mindez megváltozik, amikor Jack anyja okosan közzéteszi, hogy az ő fia polgári neve valójában John Woollie, Leslie pedig annak rendje s módja szerint el is hajtja őt (noha természetesen néhány napja fergetegeset szexeltek, végtére is modern horrorról beszélünk). A teljesség kedvéért megjegyzendő, hogy Jack egyszer már „lódított” Leslie-nek, nevezetesen elhallatta, hogy nagyon is tudatosan szemelte ki épp az ő házát albérletnek: a rémes emlékkel terhelt helytől remélt ihletet. Ezt aztán be is ismeri a nőnek, aki elnézi neki, ugyanakkor épp mielőtt valódi kilétét is felfedné, anyu szépen odateszi magát, és elkotyogja mindezt, amit Leslie már nem nyel le szó nélkül. Az író távozásával aztán a „kőlap” visszacsúszik Ian lelkének aknájára, és a szerző többször is előveszi ezt a metaforát, amikor a fiú erőtlennek érzi magát ahhoz, hogy megfeleljen az éppen elé támasztott kihívásnak, vagy reménytelennek ítéli a helyzetét.

A következő említésre érdemes karakter Jack, akik horroríróként ismerünk meg, ráadásul menő horroríróként, hiszen Amerikából jött – ami azt illeti, a szerző által adagolt humorbonbonok között kiemelt jelentőséggel bírnak azok a jelenetek, amikor a helyiek Jack orra alá dörgölik amerikai akcentusát. Aztán ahogy a történetben előrehaladva mind jobban kiismerjük, nem elsősorban a valódi származása lep meg bennünket – hacsak nem az, hogyan sikerült ilyen félresikerült családban normálisnak maradnia –, hanem az, hogy negyvenes éveiben járó férfi létére micsoda hatást gyakorol rá az anyja. Az egy dolog, hogy ott Leslie-ék előtt nem ugatja le az öreglányt – aki egyébként egy szeretetotthon-féleséget vezet. Elsősorban lelkiismereti okból teszi ezt, elvégre amit az asszony a fejére olvas, színigaz; másrészt gyaníthatóan azért, mert nem akar mások szeme láttára a saját anyjával üvöltözni. Az azonban kissé szembeszökő, hogy anyja abszolút döntésképtelen gyerekként kezeli őt, és noha sikeres (ha nem is bestseller-) író, feltételezhetően megfelelő egzisztenciával, nem hagyja faképnél. Ráadásul anyja a gyerekként kezelésnél súlyosabb problémát támaszt felé: nem hajlandó elhinni neki, hogy Hector életben van.

Különösen e két karaktert szemlélve támad az a benyomás, hogy a regény meghatározó motívuma a másik meg nem hallgatása, és az abból fakadó tehetetlenség, cselekvésre képtelenség. Láthattuk: Ian számos alkalommal érzi úgy, hogy nem tudja, mit kellene tennie az adott helyzetben; ilyenkor kerül elő a „kőlap”. Ám adódnak helyzetek, amikor e metafora alkalmazása nélkül is az előbb említett, fojtogató hangulat alakul ki. Ilyennek tartom például azt a jelenetet, amikor Ian láthatáson van Rogernél, és Hilene azt követeli a fiútól, hogy játsszon mostohatestvérével. Ian a Jacktől kapott könyv utolsó oldalán jár, és be akarja fejezni, mielőtt játszani kezd a nyolcéves kislánnyal. Hilene aztán odamegy, belepillant a könyvbe, és elkezdi kioktatni Iant arról, mennyire hasztalan műfaj a horror, és hogy milyen rossz hatást gyakorol ez az ő személyiségére. Egy pillanatra sem fordul meg a fejében, hogy Ian szempontjaira is odafigyeljen, vagy legalább tiszteletben tartsa az ő lelkesedését, ehelyett kategorikusan kioktatja.

Hasonló történik akkor, amikor Ian osztálya novellaírási feladatot kap. Hősünk egy Poe stílusában megírt kis rémdarabbal rukkol elő. Tanára jó írói képességet lát a fiúban, ám rosszallását fejezi ki a témaválasztást illetően, és nyomatékosan javasolja, hogy Ian ne írjon több horrortörténetet. Ennél is rosszabb azonban, hogy Hector Woollie Ianék házában eltemetett áldozatának bátyja szintén elolvassa az írást, és felkapja rajta a vizet, mert úgy véli, kegyeletsértő módon a húgáról szól. Dühében széttépi a novellát tartalmazó lapokat, mire Ian is bepöccen, és szemencsapja a trógert. (Ugyan, Kedves Olvasó, Te is jól tudod, hogy egy horrortörténet megsemmisítésére elfogadható indok nem létezik; az ilyesmi ontológiai képtelenség.) Mind a tanár, mind a báty esetében hasonló a helyzet, amennyiben közönséges prekoncepciókat tápláltak a fiúval szemben anélkül, hogy álláspontjára bárminemű figyelmet fordítottak volna.

Még érdekesebb, hogy Jack is többször jár hasonló cipőben. Ezek a helyzetek az Ames-lakból való kiseprűzés után jelentkeznek, amikor az író figyelmeztetni akarja Leslie-t, hogy az apja él. Amikor „özvegy” Woollie-né lakosztályáról odatelefonál, Roger veszi fel a telefont. Az ex-férj megígéri, hogy megemlíti a hívást a nőnek, de valójában esze ágában sincs így tenni; nyilvánvalóan azért, mert veszélyesnek ítéli a sorozatgyilkos sarját – aki ráadásul horribile dictu horroríró – mind Ianre, mind az ő anyjára (szubjektíve a regény súlyos fogyatékosságának tartom, hogy azt a fickót nem törölte szájon senki). Ezzel elvág egy lehetséges cselekvési útvonalat Jack előtt akkor, amikor pedig nagyon is szükség volna a cselekvésére, vagy legalábbis a figyelmeztetésére. Anyja hasonló gátló tényezőként működik, amikor a sok horrortól megkótyagosodott fia agymenéseként könyveli el Jack apja életben maradásáról szóló állítását. Jack nem tudja aggodalmát megbeszélni vele, hiszen a nő egyetlen pillanatig sem méltatja megfontolásra az eszementnek tűnő gondolatot. Miután a férfi úgy érzi, Leslie-ék látni sem akarják, nem mer személyesen ellátogatni hozzájuk, így viszont teljes tétlenségre van kárhoztatva.

Az Ames-családot megint csak sajátos béklyók tartják fogva a cselekmény kezdetén. A gyilkosságot követően a közösségi előítélet teljes súllyal nehezedik rájuk, és a helyzet fokozódik, amikor kiderül, hogy nem tervezik eladni a lakást. A „közösség” úgymond rosszallja, hogy a család nem költözik ki a helyről, ahol olyannyira felkavaró bűntény történt, és ezt az elvárást Leslie-ék kénytelen-kelletlen tapasztalják a mindennapjaikban. Amikor Leslie a temetőben találkozik meggyilkolt kislány anyjával, az nem titkolt nehezteléssel kerüli a hosszabb társalgást.

Talán abszurdnak tűnő gondolat, de az Ames-lakásban megölt gyerek eltüntetésének módja is szimbólumértékkel bír a regényben. A gyilkos a lakás konyhájában bebetonozta áldozatát. A beton szerintem annak a tehetetlenségnek a jelképeként is értelmezhető, amely a regény főbb szereplőit megbéklyózza. Ilyenformán azt is mondhatni, hogy a mű középpontjában a nyomasztó cselekvőképtelenség áll.

Hasonló szimbólumértékkel bír a két gyerek sorsa Hector fogságában. Noha a segítség fájdalmasan közel – gyakorlatilag kevesebb, mint egy méterre, hiszen a Leslie-ével szomszédos lakásban vannak elzárva, közvetlenül a két lakást elválasztó falnál –, mégsem tehetnek semmit. Hector zsarolási potenciálja nem csupán a gyerekek saját, hanem a másik életének elvételében is megmutatkozik. Ez utóbbi fegyver birtokában megengedheti magának, hogy egyetlen röpke pillanatra átengedje saját otthonába Iant, hogy üzenetet firkantson távollévő anyjának, mely szerint elment otthonról, mivel anyja őt gyanúsította Charlotte eltűnésével (ami egyébként nem igaz). A fiú ideje pontosan ki van számítva, egyetlen másodperc késlekedés a kislány életébe kerül, így esélye sincs használható nyomot hagynia hollétüket illetően. Ez a kötöttség érzékletesen fejezi ki azokat a láthatatlan korlátokat, amelyek a mű többi szereplőjét is körbeveszik.

Ennek kapcsán célszerű röviden kitérni a regény címére is. A Silent Children szerintem legalább két értelemben használható. Utalhat egyfelől Hector korábbi áldozataira, akik a gyilkos szerint csupán „pihennek”, másfelől pedig utalhat a két fogságba esett gyerekre is, akik életük óvása érdekében kénytelenek abszolút némán cselekedni.

Érdemes néhány sort szentelni a főgonosznak, Hector Woollie-nak. A férfi nyilvánvalóan kóros elmeállapotú sorozatgyilkos, aki azután sem képes sokáig türtőztetni ösztönét, hogy majdnem vízbe fulladt. A regényt olvasva látható, hogy a londoni utcákon csavarogva olykor feltámad benne a vágy, hogy egy-egy csúnyán letorkolt, hisztis gyereket „megszabadítson” alkalmatlan szüleitől. Áldozatairól egyébként fényképalbumot tart, melyet amolyan családi „gyűjteményként” olykor elővesz, és nézeget. Amikor Charlotte-ot elkapja, akkor is ösztönének engedelmeskedik. Ez amolyan „gyengébb pillanat” nála, mint amikor egy leszokni igyekvő képtelen visszafogni magát, és rágyújt. Emellett egyfajta „infantilizálódás” érhető tetten nála: tulajdonképpen éppúgy összemosódik nála a valóság és a képzelet, mint a kisgyerekeknél – legalábbis a „megszabadításról” szőtt rögeszméje ezt a benyomást kelti. Az „infantilizálódás” külső jelének tekinthető fogainak elvesztése, hiszen ezzel éppoly fogatlanná vált, mint egy csecsemő. A fogak hiánya egyébként az „ereje” elveszítését is jelentheti: a „szörny” már nem olyan „harapós”, mint fénykorában.

A maga kifordított módján szerintem a fentebb ismertetett tehetetlenség Hectornál is megjelenik. Mindenét elveszítve kényszerül bujkálni, és még csak a kilétét sem fedheti fel, hiszen azzal csak a rendőrséget szabadítaná magára; tulajdonképpen addig jó neki, amíg csak közönséges csavargónak vélik. Ez az állapot természetszerűleg nagymértékben behatárolja cselekvési szabadságát. (Megjegyzem, az író túlzásba vitt realizmusaként értékelendő, hogy minden lehetséges alkalommal megemlíti Hector véres ínyének elővillanását. Ez szerintem elég gusztustalan.)

A láthatatlan korlátok miatti tehetetlenség mellett felfedezhető egy mellékszál a műben, amely mellett nem érdemes szótlanul elmenni. Ian tehetséges írónak mutatkozik, órai feladatként írott novellája jó írói vénáról tanúskodik. A mű végén azonban nem kapunk hírt arról, hogy folytatná ebbéli tevékenységét. Mint fentebb szó esett róla, az iskolai írás nagymértékben hajazott Hector Woollie tevékenységére. Úgy tűnik azonban, hogy miután a valóságban is átélte azt, amiről írt, már nem látta szükségét annak, hogy többet írjon – vagy elment tőle a kedve. A másik oldalról Jack megközelítőleg sem élte át azt, amit Hector áldozatai, ugyanakkor az ő tettei ihlették meg tervezett új regényét. Mintha a közvetlen tapasztalat sokkhatása kiölte volna a tinédzserből azt a vágyat, hogy gyilkosságokról írjon. Nem igazán ismerem az írók gondolkodásmódját – már ha az egyáltalán besuvasztható egyetlen sémába –, így nem vonnék le messzemenő következtetéseket, ám a regényből kiolvasható ezen ellentét mindenképpen figyelmet érdemel.

Úgy vélem, a fentiek alapján már sejthető, miért nem fogja a Silent Children sok horrorrajongó tetszését elnyerni. Talán nem is a horror, inkább a krimi/thriller műfajába célszerű sorolni a művet. Végül is nincs benne természetfeletti rémség, se misztikum, de még csak olyan látványos vérontás sem, ami a mai fogalmak szerint kétséget kizáróan megalapozná a horrorkénti besorolást. Ami azt illeti, maga a gyilkos figurája is elég harmatos, és az elvileg a cselekmény gerincét alkotó gyerekrablás a 359 oldalas regény (az itt elemzett kiadás azért 375 oldal, mert hozzátartozik egy kis ízelítő a kiadáskor megjelenésre váró opusból) kétharmada-háromnegyede tájékán kezdődik. Természetesen kell némi hely a bonyodalom felvezetéséhez, de egy horrorregényhez képest ez kicsit több a szükségesnél. Nem állítom, hogy a világon semmi célt nem szolgál ez a hosszú felvezetés, azonban túlságosan elvonja a figyelmez azokról a mozzanatokról, amelyek a regény horrorjellegét erősítenék.

A regény epilógusa szintén megkérdőjelezi a horrorjelleg kizárólagosságát. Melinda, Leslie kolléganője viccelődve megkérdezi Ian, „valami különleges helyen” járt-e, amire Ian igennel válaszol. A Hector fogságában eltöltött idő kétségtelenül komolyabb ember faragott a fiúból, aki önzetlenségéről és a mostohahúga iránti aggódásáról is tanúságot tett. Az epilógus során az a benyomás keletkezik, mintha a fiú amolyan „kis felnőtt” lenne. A Silent Children így egyfajta fejlődésregényként is felfogható: a kamasz Ianből a rendkívüli körülmények előhívják az áldozatkészséget, és a fiú a veszélyes helyzetben valódi érettséget tanúsít.

Összességében Campbell művét érdekes olvasmánynak tartottam. Nem tudnám megítélni, hogy a könyv jó-e mint regény. Szerintem jó. Aki jobban szeret egyből fejest csobbanni a borzalmak tengerébe, az jó eséllyel terjengősnek, vontatottnak fogja tartani a Silent Childrent, és sajgó szívvel idézi fel, amit Poe és Bierce írt a novella előnyeiről a regénnyel szemben. Aki azonban kevésbé ragaszkodik a műfaj klasszikus motívumaihoz, jó eséllyel értékelni fogja a műnek azt a sajátosságát, hogy különféle nem fizikai korlátokat mutat be, melyek nem csupán olyan rendkívüli helyzetekben béklyózzák meg az embereket, mint a gyilkos fogságába esés, hanem az egyszerű, dolgos mindennapok során is. Ha a korábban írtak dacára horrorregényként szeretnénk elkönyvelni a művet, ezen anyagtalan korlátok legalább annyira felfoghatók félelemforrásként, mint az erejét vesztett gyilkos.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr44462925

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...