...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. március 16. 16:04 - Thasaidon

Ray Bradbury: Something Wicked This Way Comes, Gollancz, 2006, 262 p.

Bejegyzés alcíme...

Nos, Kedves Olvasó, ezennel abban a fantasztikus (Öhömm. Szakasz vi-gyázz! Ajkakat mosoly-ra! Szóviccet érté-kelj!) élményben részesítelek, hogy megosztom veled az első Bradbury-olvasmányom által nyert benyomásaimat. Önkéntes lektoraimnak ismét szívből köszönöm az építő kritikát, észrevételeket.

A jelen bejegyzésben több angol nyelvű műből fogok idézni. Ezúton megragadom az alkalmat, hogy közöljem, az angol nyelvű művekből vett idézeteket alapvetően magam fordítom magyarra, akkor is, ha az adott művet lefordították magyarra. Ennek oka nem elsősorban az én sznobériámban és öntömjénezésemben keresendő, hanem abban, hogy adott esetben nem rendelkezem magyar nyelvű példánnyal, és lusta vagyok a beszerzéssel bajlódni. Ha külön nem jelzem a fordító személyét, akkor az csekélységem lesz (mindez persze távolról sem jelenti, hogy az én fordításaim jobbak lennének a létezőknél).

Nem igazán hiszem, hogy Ray Bradburyt különösebben be kellene mutatnom a jelen blogot szántszándékkal olvasó tévelygő lelkeknek. Aki kicsit is érdeklődik a sci-fi olyan klasszikusai iránt, mint Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Frank Herbert, az bizonyosan összefutott az 1920-ban született szerző olyan alapvetéseivel, mint a Marsbéli krónikák vagy a Fahrenheit 451. Az író azonban nem csupán sci-fit írt – már ha bármilyen mértékben is célravezető munkásságát skatulyázgatni –; egyes írásai inkább a horror felé hajlanak. A Something Wicked This Way Comes című regény – mely magyarul Gonosz lélek közeleg címmel olvasható Pék Zoltán fordításában – a szerző talán legismertebb ilyen kiruccanása, egyúttal a modern természetfeletti horror jelentős alkotása. A jelen bejegyzés különös aktualitását adja, hogy a mű idén ünnepli ötvenedik születésnapját: 1962-ben jelent meg.

A mű címe Shakespeare Macbeth című drámájából ered. A IV. felvonás 1. színben a második boszorkány kommentálja ekként Macbeth megjelenését: “By the pricking of my thumbs / Something wicked this way comes”. Szász Károly a következőképp fordítja e sorokat: „Viszket már a bal hüvelykem: / Bűnfia kell, hogy közelgjen”; Szabó Lőrincnél ezt olvashatjuk: „Balhüvelykem bizsereg / Gonosz lélek közeleg”. Népszerű sorok ezek Shakespeare-től, elég csak a metálzene világából Bruce Dickinson The Book of Thel című dalának refrénjére, vagy az Iced Earth Something Wicked This Way Comes című albumára utalni.

A regény főhőse két tizenhárom éves srác, Will Halloway és Jim Nightshade, akiket meglehetősen közel hozott a sors egymáshoz. Nem csupán legjobb barátok, de szomszédos házban is laknak az Illinois állambeli Green Town kisvárosában. Emellett két perc különbséggel születtek: Will október 30-án, éjfél előtt egy perccel, Jim pedig október 31-én, éjfél után egy perccel. Az ő kalandjaikat, változásaikat követhetjük nyomon nem mindennapi körülmények között.

Ha nem számítjuk az alig egy oldalas prológust, a regény három nagy egységből áll: az első címe Arrivals (Érkezések), a másodiké Pursuits (Üldözések), a harmadiké Departures (Távozások).

A cselekmény október hónap második felében zajlik. A mű kezdetekor a két fiú az utcán játszik, amikor egy vándorárus odalép hozzájuk, és Jim kezébe nyom egy villámhárítót, arra kérve őt, erősítse fel a házuk tetejére, mert vihar közeleg. „Igazi” vihar ugyan nem érkezik, legalábbis nem aznap este, „jelképes” azonban igen. A legsötétebb éjszakában, hajnali háromkor, amikor mindenki mélyen alszik, és az emberek „legközelebb kerülnek a halál állapotához”, vándorcirkusz érkezik vonattal a kisvárosba. Ez aztán alaposan felforgatja a két gyerkőc életét.

A fiúk történetesen nem aludtak a vonat érkezése és a cirkuszi sátrak felállítása során, és riadtan lesték az égbe magasodó hatalmas, sötét ponyvákat. Másnap bekövetkezik az első furcsaság, ami miatt megsejtik, hogy nem közönséges vándorcirkusszal van dolguk: a helyi tanítónő, Miss Foley, miután Willékkel egykorú unokaöccse, Robert bement a tükörlabirintusba, utánaeredt, azonban kisvártatva vadul sikoltozva rohan ki onnét. A gyermek aztán nem kerül elő.

Az első közvetlen sokk akkor éri a fiúkat, amikor éjszaka a sátrak közé osonnak: az éppen üzemen kívüli körhinta felfedezése közben – a körhinta a tükörlabirintus mellett a vándorcirkusz legfontosabb, legtöbbször feltűnő alkalmatossága – lefüleli őket a két tulajdonos: Mr. Cooger és Mr. Dark. Az előbbi termetes, izmos férfi, aki kis híján csúnyán helybenhagyja a betolakodókat, az utóbbi pedig agyontetovált ember, akinek mellkasán mintha mindig más teremtények hada nyüzsögne. Mr. Dark közbenjárására végül Will és Jim kereket oldhat, azonban az épp csak megúszott balhé nem tántorítja el őket attól, hogy tovább kémleljék a két titokzatos férfit. Mr. Cooger helyet foglal a körhintán, az pedig elindul – visszafelé, miközben disszonáns, fülsértő melódia szól. A gyerekek legnagyobb megdöbbenésére Mr. Cooger minden fordulattal egyre fiatalabb lesz, végül 12 évesen száll le a masináról. Ekkor győződnek meg róla végérvényesen, hogy a vándorcirkusz sötét titkokat rejteget. Később rájönnek, hogy a disszonáns zenedarab Chopin Gyászinduló című műve volt, melyet azért játszottak visszafelé, mert a körhinta utasa „távolodott a sírtól”, vagyis fiatalodott.

ÖHÖMM. LASSAN IDEJE BECSUKNI A SZEMEKET.

A gyermekké lett Mr. Cooger aztán Miss Foley unokaöccsének adja ki magát, csak a szeme, valamint az éjszakai élmények árulják el Willéknek, ki is ő valójában. Miután egy lopást a nyakukba varr, a két barát üldözőbe veszi. Mr. Cooger a sátrakhoz siet, ahol felpattan a körhintára, mely elindul előre. A férfi azonban nem tud időben leszállni a játékról, így összeaszott aggastyánná válik, miközben maga a körhinta elromlik.

A fiúk már kétséget kizáróan tudják, hogy a vándorcirkusszal ördögi erők szabadultak a kisvárosra, és az ő életük is veszélybe került. Rájönnek arra is, hogy a játékszerek szörnyű módon elváltoztatják áldozataikat, a tulajdonos pedig cirkuszi látványosságként tartja őket rabságban. A törpében a vándorárusra ismernek; egy, az út szélén elhagyott ötéves forma kislányról kiderítik, hogy a megfiatalított Miss Foley, és aligha látják szükségét vitatni, hogy a többi cirkuszi fellépő is hasonló, elváltoztatott ember. Egy éjszaka egyikük, a „Porboszorka” (Dust Witch) megtámadja Willt, aki azonban sikeresen elkergeti őt. A két gyerkőc végül Will idős, bölcs, örökké könyvekbe temetkező apjához, Charles Hallowayhez fordul tanácsért, aki csodák csodájára nem söpri félre elbeszélésüket mint nyilvánvaló sületlenséget, ellenkezőleg, maga is felajánlja segítségét.

Amíg a fiúk az őket megszállottan üldöző Mr. Dark elől bujkálnak, Charles kideríti, hogy a „Sötét Karnevál” néhány évtizedenként mindig felbukkan valahol, s eközben furcsa dolgok történnek. Megbeszél a fiúkkal egy találkozót a könyvtárban, ám ezen Mr. Dark is megjelenik hívatlan vendégként, és elrabolja a gyerekeket. Charles habozás nélkül utána iramodik.

Mr. Dark az egyik sátorban tartja fogva a fiúkat. Charles érkezésével a vándorcirkusz ellen folytatott harc a végéhez közeledik. A kilátástalannak tűnő küzdelem fordulópontja az a jelenet, amikor az idős férfi a Porboszorkával ad elő egy műsorszámot. A koreográfia szerint le kell lőnie a célpontot, nevezetesen a boszorkányt – akinek kudarcát főnöke ekként torolja meg –, természetesen állövedékkel. Charles titokban hevenyészett mosolyt rajzol az állövedékre, és a fegyver eldörrenésekor a Porboszorka holtan rogy össze.

Ekkorra nyilvánvalóvá válik, hogy a vándorcirkusz egyetlen ellenszere a vidámság, a derű. A mosoly ábrája végzett a boszorkával, majd Charles vidám éneke hatására összetört a tükörlabirintus minden tükre, később pedig az ének akadályozza meg, hogy a vándorcirkusz felülkerekedjen rajta és kiszabadított fián. A páros végül megmenti Jimet is.

NO. VÉGE.

A regény középpontjában egyértelműen a két fiúgyerek áll. A könyv elején gondtalan kiskamaszokként jelennek meg előttünk, akik mindennapi idilljüket élik, a vándorárussal is akkor találkoznak, amikor épp valamelyikük háza előtt, a fűben ücsörögnek. Érdemes megfigyelni, hogy a szerző a gyerekek cselekvésének jellemzése során több alkalommal is alkalmazza a „repülni”, vagy hasonló igét, mintha a gyermekkor gondtalanságát, könnyedségét igyekezne érzékeltetni vele. Amennyiben a szerzőnek valóban volt ilyen szándéka, az összhangban áll a cselekmény további alakulásával, hiszen Will és Jim bizonyos értelemben valóban „felnőnek” a vándorcirkusz miatt átéltek hatására.

Érdemes ennek kapcsán röviden egy distinkciót tenni. A „felnövés” szerintem elsősorban Willre vonatkozik, amennyiben a fogalomhoz bizonyos szintű lelki fejlődést is társítunk. Will az, aki ott van apja mellett, miután az leterítette a Porboszorkát. Ugyancsak ő az, aki később nagy keservvel, de legyőzi magában a kétségbeesést és a félelmet, olyan fegyelmet erőltetve magára ezzel, amely a „felnőttségre” jellemző, s amelyre ugyanakkor szükség van az élet viharában támadt kihívásokkal való megbirkózáshoz.

Ezzel szemben Jim elsősorban fizikailag nő fel: a regény egyik utolsó jelenetében felugrik az előrefele forgó körhintára, és néhány évet öregedik is, mielőtt sikerül leugrania. Ami azt illeti, már a történet elején kíváncsiságot tanúsít a körhinta által kínált lehetőségek iránt. Általánosságban elmondható, hogy kettejük közül ő a rosszcsontabbik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a két gyerek valamiféle antagonisztikus ellentétpár megtestesítője, melyben Will az „angyali jófiú”, Jim pedig a „javíthatatlan csibész”. Jellemük ennél összetettebb, mégis több alkalommal megfigyelhető, hogy Jim a kezdeményezőbb, ő az, akit kevésbé tölt el aggodalommal a vándorcirkusz kikémlelése, ő az, akiben minden ámulat és félelem mellett érdeklődés is támad az általa kínált lehetőségek iránt, és ő cukkolja nem egyszer barátját, amiért amaz nem annyira bevállalós. Talán ebből a szempontból is lehet jelentősége annak, hogy Will még október 31. előtt született, Jim viszont épp 31-én, az amerikai Halloween ünnepén, amelyet ugyebár mégiscsak a „sötét” oldalhoz, a síron túli, félelmetes világhoz kapcsol a köztudat. Jim ezzel talán mintegy „nyitottá” vált a sötét oldal számára.

Charles Halloway a regény harmadik fontos szereplője. Will apja könyvek között élő, ötvennégy éves férfi, aki meglehetősen későn vette el fiatal feleségét és lett apa. Egyébként ő a mű „bölcse”: tapasztalt ember, aki mély gondolatokat közöl az életről, ám sosem beszél fölöslegesen, és rendszerint egyfajta derűt áraszt. Felnőtt létére bíznak benne annyira a gyerekek, hogy a vándorcirkuszról, illetve az általuk „elkövetett” lopásról szóló képtelen történetet elő merik adni neki, ő pedig minden szavukat elhiszi. Bölcsessége ellenére korántsem omnipotens, kikezdhetetlen figura sem fizikai, sem lelki értelemben: Mr. Dark eltöri a bal csuklóját, amikor a könyvtárban igyekszik megvédeni tőle a fiúkat, az életkor megváltoztatásának lehetőségére pedig titokban neki is felcsillan a szeme, hiszen érzi az öregséget. Ennek ellenére nem hódol be a természetellenes csábításnak.

A regény többi szereplőjének a személyiségét nem ismerjük meg ilyen mélységekben. Még a két „főgonoszról”, Mr. Darkról és Mr. Coogerről sem tudunk meg sokat, leszámítva, hogy évszázadok óta járják a világot a Sötét Karnevállal, és rendszeres időközönként szedik áldozataikat. Maga a vándorcirkusz amolyan „olcsó átverések tárházaként” működik. A tükörlabirintusban az emberek szembesülnek saját életkorukkal, egyúttal a végtelenségig ismétlődő képekben láthatják önmagukat fiatalabb, illetve idősebb állapotukban. Amit látnak, persze nem tetszik nekik, és meg akarnak változni. A vándorcirkusz teljesíti a kuncsaftok kívánságát, ők azonban ezzel a hatalmába kerülnek, ráadásul a teljesített kívánság sem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Miss Foley sorsa, s ehhez köthetően a mű talán leghátborzongatóbb, legmegrendítőbb jelenete jól tükrözi a fiatalodás ígéretének hamisságát: a kislánnyá tett nő tulajdonképpen kiesett élete normális folyásából, hiszen mint gyermek nem tartozik senkihez, ugyanakkor senki nem adna hitelt neki, ha őszintén elbeszélné az embereknek, ki ő, és mi történt vele. Az elhagyatottság eme fajtája, a magányosság és a kifejezőképtelenség a legszörnyűbb állapotok közé tartoznak, amelybe az ember kerülhet, így a vándorcirkusz olyan rémséget mutat fel, amely fél évszázad elteltével is alkalmas a megfelelő hatás kiváltására.

Kíváncsi vagyok rá, vajon ha Kertész Imre nem hozta volna be a köztudatba, eszembe jutna-e most a „sorstalanság” kifejezés, ugyanis a Karnevál által rászedett áldozatok helyzetét leginkább ekként tudnám jellemezni. Elvégre valóban az történt velük, hogy elvesztették saját életüket, elvesztették a sorsukat, a társadalomban elfoglalt helyüket – végső soron az emberi közösségen kívül rekedtek, társadalmilag nem létezővé váltak, és ki lettek szolgáltatva az őket szorgosan be is gyűjtő vándorcirkusznak. Érdekes egyébként, hogy sorsuk bizonyos tekintetben hasonlít a cirkuszokban mutogatott torzszülöttek sorsához: mindkét esetben a társadalomból kirekesztődött, mellőzött emberekről van szó, akik fura vásári látványosságként végzik. A cirkusz e párhuzam miatt is ügyes húzásnak bizonyult Bradbury részéről.

A fentiekből kiindulva érdemes rátérni a regény horrorjellegének értékelésére. A kategorizálás nem egy hálás dolog; aki valaha próbálta már belőni, hogy a metálzenének pontosan melyik törzsébe, rendjébe, családjába is tartozik egy-egy kedvenc együttese, az nagyon jól tudja, miről pötyögök (nem mondhatom, hogy beszélek, mert némán írom ezt). Néha az irodalomban is efféle helyzet alakul ki. Henry James The Turn of the Screw című kisregényéről például közismert, hogy kísértettörténetként és lélektani történetként egyaránt értelmezhető, de ez a helyzet Oliver Onions némileg undergroundabb, ámde hasonló terjedelmű The Beckoning Fair One című novellájával is. Egy alkotás egyetlen műfajba való beletuszkolása egyfelől egyes lényeges sajátosságok elsikkadásával jár, másfelől azonban megkönnyíti a mű betájolását például a potenciális olvasóközönség szempontjából.

A Something Wicked This Way Comes című regény alapvetően természetfeletti horrorként határozható meg, hiszen földöntúli események játszódnak le benne, és a vándorcirkusz áldozatainak kifejezetten félelmetes sors jut osztályrészül. Feltűnő azonban – nekem legalábbis szemet szúrt –, hogy a horrorra máskülönben jellemző titokzatosság mintha teljességgel hiányozna a műből. Számos más írásban az olvasónak megadatik a szabadság, hogy saját maga rakhassa össze a különálló események mögötti összefüggéseket. Itt azonban nem tapasztaltam hasonlót. Egyre-másra történnek a furcsaságok, aztán egyszer csak az egyik szereplő minden előzmény nélkül szépen elmagyarázza, miért is történt, ami történt. Ez a helyzet például a Chopin-darab funkciójával: anélkül, hogy bármi fogódzót kapnánk, a fiúk hirtelen rájönnek, milyen szerepet tölt be a körhintára ülők öregítésében, illetve fiatalításában. Hasonló a helyzet a mosollyal: máig nem tudtam rájönni, miből találta ki Charles Halloway, hogy egy mosolyemblémát kell az áltöltényre rajzolnia, ha el akarja pusztítani a sötétség szolgálóját. A férfi olyan magabiztossággal cselekedett, mintha valahol lemaradtam volna egy kardinális összefüggésről. A regény olvasása során többször támadt az a benyomásom, hogy valamelyik szereplő hirtelen nagyon is tisztában van azzal, mivel áll szemben, a szerző azonban mintha elfelejtette volna rávezetni az olvasót a felismerésre. Ez a sajátosság véleményem szerint eltávolítja a regényt a hagyományos borzongatástól, és kicsit tündérmeseszerűvé teszi az írást. A borzalmak szerintem nem megfelelően strukturált adagolása azonban arra enged következtetni, hogy a Something Wicked This Way Comes több, mint puszta szórakoztató irodalom.

Nem igazán tudok egyetérteni azzal a véleménnyel, amely szerint a regény az amerikai kisvárosok hanyatlását mutatja be. Az Stephen King reszortja. Inkább arra az álláspontra hajlok, hogy a műben a két kis főhős, de elsősorban Will belső fejlődését figyelhetjük meg.

A fejlődéshez a muníciót az idős Charles Halloway szolgáltatja. Fentebb már megismerhettük a jellemét, most álljon itt néhány gondolata.

 

„Némelykor a város legboldogabbnak tűnő, legszélesebb mosolyú emberét terheli a legsúlyosabb bűnlajstrom. Nem minden mosoly egyforma; tanulj meg különbséget tenni a sötét és a világos között! … Mert jónak lenni valóban félelmetes mesterség; az emberek igyekeznek jók lenni, s olykor egyenesen belerokkannak. … Farmernek lenni kétszer akkora erőfeszítés, mint disznónak.”

 

Eredeti nyelven:

 

“Sometimes the man who looks happiest in town, with the biggest smile, is the one carrying the biggest load of sin. There are smiles and smiles; learn to tell the dark variety from the light. … For being good is a fearful occupation; men strain at it and sometimes break in two. … You work twice as hard to be a farmer as to be his hog.”

 

Felismerni a külsőségek mögött rejlő valódi motívumot, rátalálni a jóra és kitartani mellette – alighanem mindenki által szimpatikusnak és fontosnak tartott célok, értékek. Kicsit a gyermekmesék oltalmazó falainak leomlásaként értelmezhetjük a kitételt, miszerint jónak lenni félelmetes, hiszen míg ott a helyesen cselekvő főhős előbb-utóbb mindenképp elnyeri jutalmát, addig a való életben ez egyáltalán nem biztos. Az apa rövid okfejtése révén Will először szembesül az élet igazságtalanságával.

A „sötét” és „világos” mosoly közötti különbségtétel kapcsán érdemes felfigyelni rá, hogy maga a karnevál is mintha ezt a gondolatot támasztaná alá a puszta létével. Elvégre egy karneválról alapvetően vidámságra, kacagásra, tarkaságra asszociál az ember, Mr. Dark és Mr. Cooger vándorcirkusza azonban a pompázatos színkavalkád mögött végzetes romlást tartogat azok számára, akik beleesnek a csapdába.

Egy másik helyen az idősebb Halloway a halálról, a halálfélelemről, valamint a vándorcirkusz erre alapozott fenyegetéséről értekezik. Az alábbi sorokat akkor mondja el, amikor Jim felteszi a kérdést, hogy a vándorcirkusz a Halál-e.

 

„Szerintem azonban a Halált használja fenyegetésként. A Halál nem létezik. Soha nem létezett, soha nem is fog létezni. Ám annyi képet alkottunk róla, oly sok esztendőn keresztül próbáltuk rögzíteni, felfogni, hogy végül holmi furcsa élettel bíró, falánk lényként tekintettünk rá. Pedig nem több, mint megállt óra, hiány, véget érés, sötétség. Semmi. A vándorcirkusz viszont ravasz: tudja, hogy jobban félünk a Semmitől, mint a Valamitől. Ami Valami, azzal szembe lehet szállni. No de… a Semmivel? Hol lehet megsebezni? Van szíve, lelke, hátsója, agya? Nem, nincs.”

 

Eredeti nyelven:

 

“But I think it uses Death as a threat. Death doesn’t exist. It never did, it never will. But we’ve drawn so many pictures of it, so many years, trying to pin it down, comprehend it, we’ve got to thinking of it as an entity, strangely alive and greedy. All it is, however, is a stopped watch, a loss, an end, a darkness. Nothing. And the carnival wisely knows we’re more afraid of Nothing than we are of Something. We can fight Something. But… Nothing? Where do you hit it? Has it a heart, soul, butt-behind, brain? No, no.”

 

A teljes regényt elolvasva azt hiszem, ez a gondolatmenet megelőlegezi a karnevál legyőzésének módját. Hisz lényegében Charles és Will nem vesz tudomást a létezéséről, egyszerűen szembekacagják. Mindez felfogható az ifjabb Halloway újabb leckéjeként: megtanulni a lényeges dolgokra koncentrálni, egyúttal kerülni a látszatproblémákat.

Érdemes néhány kósza gondolatot szentelni a fejezetcímeknek is. Az első fejezetben legalább három dologra vonatkozhat az „érkezés”. Egyrészt ez a fejezet, egyúttal az egész regény a vándorárus megérkezésével kezdődik. Másrészt itt bukkan fel a vándorcirkusz. Végül harmadrészt ide sorolható a vándorárus által beígért, meteorológiai vihar is, ám ez kakukktojás, mert a fejezetben nem esik szó arról, hogy ténylegesen esni kezd az eső.

A második fejezet üldözői elsősorban a cirkusz emberei: a Porboszorka megkísérli kikémlelni a gyerekek lakóhelyét, aztán Mr. Dark utánuk ered és elfogja őket. A fejezet legvégén azonban fordul a kocka, és Charles Halloway lesz az, aki, miután nevetésével elüldözte a porboszit, felkerekedik, hogy kiszabadítsa a fiúkat.

Végül úgy látom, a legutolsó fejezet címe kétféle értelemben használható. Az angol „departure” kifejezés egyrészt jelentheti azt, „távozás”, másrészt azt, „indulás”. Az előbbi szerintem a vándorcirkuszra vonatkoztatható, amely végül elkotródik Green Townból. Az utóbbival viszont inkább Will és Jim jellemezhetők, hisz ha úgy vesszük, ők is „útnak indulnak”: ha nem is a „nagybetűs Élet” (jajj, mennyire rühellem ezt a kifejezést!), mindenképpen egyfajta „megújult élet” felé, amelynek újdonságát a hirtelen felnőtté válás adja. Számukra a gyermekkor véget ért, innentől kezdve érettebben szemlélik a világot.

A Something Wicked This Way Comes érdekes regény. Nyelvezete (legalábbis angolul) nem egyszerű, olykor elég nehezen tudtam követni az eseményeket, és nem egyszer kellett visszalapoznom, mert hirtelen felbukkant valami/valaki, én pedig elsőre nem értettem, mi okból is kellett megjelennie, és miért teszi azt, amit. Emellett, ahogy fentebb szó esett róla, nem sok lehetőség adódik az összefüggések saját fejben való összerakására, mivel sejtelmes célzások helyett valamelyik szereplő egyszer csak fogja magát, és megmagyarázza, mi miért van. Ennek ellenére Bradbury érdekes koncepciót és cselekményt vázol fel, a kisszámú, alaposabban bemutatott karaktert pedig jól kidolgozza. Azt azért fenntartom, hogy a könyv felkerült az „Egyszer Újra Elolvasom” listára.

Stephen King rajongóinak mindenképpen figyelmébe ajánlom a művet. Egyrészt a kisvárosi helyszín, másrészt az (akkor még) szokatlan félelemforrás (a cirkusz és tartozékai) az ő munkásságát idézik (pontosabban: előlegezik meg). Érdekes egyébként, hogy King Danse Macabre című értekezésében kissé ambivalens módon jelöli ki Bradbury művének helyét a horrorirodalom panteonjában. Egy helyütt azt írja: „…úgy hiszem, a Something Wicked This Way Comes … valószínűleg Bradbury legkiválóbb munkája” (“…I believe that … Something Wicked This Way Comes … is probably Bradbury’s best work…”), később azonban ekként fogalmaz: „A Something Wicked This Way Comes végső soron valószínűleg nem Bradbury legkimagaslóbb alkotása…” (“Something Wicked This Way Comes is probably not Bradbury’s best work overall…”) Nem tudom, mi lehet az ellentmondás oka.

Röviden: bonyolult nyelvezetű, olykor nehezen követhető cselekményű regénnyel állunk szemben, mely mindazonáltal kellemes gondolatokat közvetít, szimpatikus karaktereket vonultat fel, és egy – a maga korában – viszonylag újszerű félelemforrást vonultat fel. Elolvasását ezeket szem előtt tartva javallom.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr444320521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...