...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2012. február 25. 18:44 - Thasaidon

James Herbert: Others, Pan Books, 2000, 504 p.

Bejegyzés alcíme...

Nos, elérkeztünk a blog első „igazi” bejegyzéséhez.

James Herbert neve valószínűleg kevéssé cseng ismerősen a magyar horrorrajongók körében. A brit illetőségű író nagyjából Stephen Kinggel egyidős – 1943-ban született –, és noha népszerűségben nem vetekszik egyesült államokbeli kollégájával, munkásságával hozzájárult ahhoz, hogy a kortárs horror szerelmesei feltüntetésre méltónak tekintsék a ködös Albiont a borzalmak térképén. E népszerűségbeli eltérést a magyar fordítások is tükrözik: míg King csaknem összes regénye hozzáférhető anyanyelvünkön, addig Herbertnek legjobb tudomásom szerint hat műve (Patkányok, Odú, Préda, Sötét titkok háza, Senki sem hű hozzád, ’48) jutott a magyar olvasóközönség elé – márpedig ez a mennyiség, tekintve a befutott írók irdatlan outputját (és ez alól Herbert sem kivétel), piszlicsárénak mondható.

Herbert elsősorban regényekben utazik – újabb közös vonás a nagy jenki pályatárssal, noha manapság a regény a horrorirodalom jellegzetes műfajának tekinthető –, publikált novelláinak száma mintegy fél tucatra rúg. Témájukat tekintve írásainak spektruma viszonylag széles: némely műve klasszikus természetfeletti elemekkel operál, másutt víziókkal megáldott-megvert emberek vívódnak rendkívüli képességük miatt, megint másutt különleges katonai kísérletezés okoz intenzív felfordulást. A cselekmények ugyanakkor jellemzően nem nélkülözik a krimi-elemeket és némi pörgős akciót sem – aligha revelációerejű újdonság, ha figyelembe vesszük, hogy ezeket a műveket mégiscsak eladás céljából írják. Személyes kedvencem a Haunted című regény, amely a jó öreg kísértetház-toposzt dolgozza fel – regény létére egyáltalán nem emészthetetlen hosszúságban (mellesleg igen, erre a műre épül a Megkísértve című film, aminek a végét szerintem fölöttébb eltolták). Lehet, hogy elfogult vagyok, mivel imádom a régi stílusú kísérteteket, de Herbert – általam eddig olvasott – többi könyve nem ütötte ennek a szintjét. Valahogy mégis mindig szívesen veszem kézbe alkotásait, egyszerűen azért, mert szórakoztatók: cselekményük többnyire gördülékeny, nyelvezetük pedig egyáltalán nem bonyolult, így mindig kapóra jönnek, ha egy kis misztikummal és borzongással fűszerezett olvasmányélménnyel szeretnék kikapcsolódni.

Az Others című regény részben a Dr. Moreau szigetére hajaz – a mottó is Wells írásából származik –, részben pedig a deformitás iránti ősöreg, perverz kíváncsiságra épít. Az 1990-es években játszódó cselekmény főhőse egy Nicholas Dismas nevű magánnyomozó – barátainak csak „Dis” –, akit a sors nem éppen vonzó külsővel áldott meg. Konkrétan púpos, sánta, arca eltorzult, fél szemére vak. Gyermekkora sem volt éppenséggel felhőtlennek mondható: csecsemőként egy szemeteskukában találtak rá a fagyhalál küszöbén, majd intézetben nevelkedett – itt vakult meg fél szemére, amikor egy ferdehajlamú ápoló a magáévá kívánta tenni, ő pedig ügyetlenségében a saját szemébe állította a védekezésképpen felkapott ollót (miből lesz a cserebogár, ugyebár…). Természetesen jócskán kijut neki a megaláztatásokból, egyszer például egy tizenéves lányokból álló banda veri össze rútul. Ezen állapota nem meglepő módon fölöttébb megviseli, az értetlenség és az önutálat nyomása elől alkalmanként a kábítószerekhez menekül. Helyzetén mit sem javít, hogy olykor egy makulátlan, sármos figura vigyorog rá vissza a tükörből.

A figyelmes – és Újszövetséget olvasott – olvasó helyesen gondolja, ha úgy gondolja, hogy a Dismas név nem ok nélküli. Dismasnak hívták a bal latort, aki kiállt Jézusért, amikor társa káromolta, majd bűnbocsánatért fohászkodott hozzá, mire ő ezt válaszolta: „Bizony mondom néked, még ma velem leszel a Paradicsomban.” Nos, a kulcsszó a bűnbánat: a bal lator kifejezte bűnbánatát a kereszten, beismerve, hogy okkal került oda, a magánnyomozó pedig azért küszködik itt az ántivilágban, mert vezekelnie kell régi bűneiért. Előző életében filmcsillag volt, aki gátlástalanul kihasználta környezetét, és féktelen kicsapongásokban vett részt. Emellett családapaként sem volt éppen mintapéldány: amikor felesége torzszülött csecsemőnek adott életet, a nőt hibáztatta, és gyilkosságba hajszolta: a nő egy párnával megfojtotta újszülöttjét. Végül aztán balszerencséjére temérdek haragosa közül akadt egy, aki „komolyan gondolta” azt a haragot, és agyonlőtte. Aligha meglepő módon a pokolba került, ez azonban nem a tipikus üstben sütögetős-kénköves pokol: kietlen, sivár „asztrális cella”, ahol a lélek semmit nem tehet, csak létezhet magában, és verheti asztrális fejét az asztrális falba, amiért tönkrevágta az életét. Egy rendkívüli kegyelmi lehetőség keretében aztán a balsorsú, torzszülött Nicholas Dismas képében születik újjá, értelemszerűen mit sem tudva előző életéről. Megváltásának feltétele az, hogy ezen új életében „helyesen döntsön”, amikor fontos döntési helyzetbe kerül, ennél bővebb tájékoztatást azonban nem kap.

Mindamellett, ha már a szimbolikánál tartunk, említést érdemel, hogy a római alvilági istent, Plútót Dis Paternek (Dis Pater eredetileg más funkciót ellátó, egyesek szerint gall isten volt, aki az idők során „betagozódott” Plútóba), vagy egyszerűen csak Disnek nevezték, mely elnevezéssel magát az alvilágot is illették. További érdekesség, hogy Dis egyúttal Dante Isteni színjátékában a Pokol 6-9. köreit felölelő egységének neve is. A regény főhősének beceneve tehát akarva-akaratlanul is adekvát mitológiai felhangokkal bír. Ez a párhuzam fokozható is, ha arra gondolunk, hogy nyomorék teste valóságos „pokol” Dismas számára. Érdekes adalék még, hogy a Pokol hatodik körében szenvedtek a hitetlenek is, ami azért ironikus, mert a regényben Dismas előző életét tulajdonképpen szintén „hitetlenségben” töltötte, és az egész cselekmény azt kíséri végig, hogyan szembesül vele, hogy mégis van élet a halálon túl.

Dismas minden hendikepje ellenére összehoz egy három alkalmazottat foglalkoztató magánnyomozói irodát. Hétköznapi megbízásokból tartja el magát: csökkent fizetési hajlandóságú személyeket (adósokat, tartásdíjra kötelezett férjeket) kerít kézre, csalfa férjek/feleségek után kémked, amíg egyszer csak be nem köszönt Az Ügy. Egy asszony – bizonyos Shelly Ripstone – keresi eltűnt fiát. A bibi csupán az, hogy a gyermeket születésekor halottnak nyilvánították, úgy, hogy anyja nem is látta, és ennek idestova tizennyolc éve. A nő mégis biztos benne, hogy fia él, egy médium ugyanis hallotta, amint segítségért kiált. A sziklaszilárd bizonyítékok körét tovább bővítendő, a kórház, ahol a szülést lebonyolították, és a kapcsolódó dokumentumok fellelhetők voltak, tíz éve porig égett.

ÖHÖMM. SPOILER KÖZELEG.

Főhősünk a tényállás minden abszurditása ellenére, egy belső hang sugallatára elvállalja az ügyet. Kis leleményességgel – csodák csodája – szimatot fog: a nyomok – melyek közé kell sorolnunk a súlyosbodó, suhogó szárnyakról szóló kényszerképzeteket is – eljuttatják a szülést levezető Hildegarde Vogel ápolónőhöz, aki a Perfect Rest nevű öregotthonban tengeti öreg napjait, jórészt ágyhoz kötötten, szenilitástól szenvedve. Dismas a helyszínre utazik, és sikerül szóra bírnia Hildegardét, mire amaz holmi csecsemőkről kezd el összefüggéstelenül áradozni, akik „olyanok, mint” Dis (vagyis torzszülöttek).

Hogy szavamat ne feledjem, Dis barátunk a szerelmet is megtalálja Perfect Restben: Constance Bell, a hely széparcú, de torz testű és mankózásra kényszerülő ápolónője gerjeszti fel vonzalmát. Ez utóbbi körülmény azért jelentős, mert Disnek a lány iránt érzett vonzalma legalább annyira ösztökéli őt arra, hogy visszamenjen és még egyszer elbeszélgessen Hildegardéval, mint az ügy sikerének halvány reménysugara.

Mint azonban megtudja, Hildegarde még látogatása éjjelén elhunyt. Helyette az intézet igazgatójával, és nem mellesleg Constance gyámjával, Leonard K. Wisbeech-csel kénytelen eldiskurálni, aki burkoltan, de félreérthetetlenül tudtára adja, hogy nemkívánatos vendég nála. Dismas kénytelen dolgavégezetlenül távozni. Meglepetésére aztán Constance felhívja, és találkozni akar vele. Mondani sem kell, Dismas repes a boldogságtól, ám a lány nagyjából annyit közöl vele a találkozáskor, hogy ne menjen többet Perfect Rest közelébe. Ezután Dismas szörnyű dolgot talál az irodájában: titkárát, Henryt brutális módon meggyilkolták.

A nyomozónak vannak tippjei, honnét fújhat a szél, különösen azután, hogy Wisbeech felhívta őt, és közölte vele, hogy nem akarja Constance közelében tudni. Vajmi kevéssé javít a helyzeten, hogy a férfi egy éjjel borzalmas rémlátomást él át: torzszülöttek jelennek meg előtte, melyek közül néhány Constance-t is bántani akarja. Nem meglepő hát, hogy Dis nem hagyja annyiban a nyomozást. A Temze partján álló Perfect Restet a folyó túlpartjáról megfigyelve észreveszi, hogy az épülethez kapcsolódik egy „srég szárny”, valahogy úgy, mintha egy „T” betűnek elferdítenénk a szárát 45°-ban. Ez az épületszárny a ház főbejárata felől láthatatlan, és nincsenek ablakai. Dis úgy véli, érdemes kicsit körülszaglászni benne.

Ezt is teszi: este furmányos módon belopózik. Odabent aztán tényleg leesik az álla attól, amit talál. Egyrészt a titkos szárny második emeletén egy barakkszerű teremben egy rakás torzszülöttet talál. Akad köztük a progeria nevű betegségben szenvedő (ettől a betegségtől a fiatal szervezetnek is olyan ráncos a bőre, mint egy aggastyáné), olyan, akinek „elcsúszott” a gerince, és a felsőteste félre van tolódva az alsóhoz képest (ilyen egyébként tényleg létezhet?), olyan, akinek a végtagja nem nőtt ki, és így tovább. E fura szerzeteket Dr. Wisbeech tartja fogva megfigyelések, kísérletezés céljából. Ő „a megszokottól való kivételes eltérésként” (exceptional departures from the ordinary) jellemzi őket. Dis többükre ráismer éjjeli látomásából, és rájön, hogy ezek a teremtmények üzentek neki telepatikus úton. Egész pontosan egy végtagrövidüléses, vak, ám bámulatos telepatikus erővel bíró fiú, Michael a felelős. A foglyok mind fiatalok, Wisbeech újszülöttként „szerezte” őket Hildegarde segítségével, aki abban a hiszemben lopta el az apróságokat anyjuktól – akik azt a tájékoztatást kapták, hogy a gyerek meghalt –, hogy Wisbeechnél jobb soruk lesz, mint a nagyvilágban.

Dis megígéri, hogy kijuttatja az emeleti szoba lakóit (akik mindazonáltal itt nőttek fel), előbb azonban előkeríti Constance-t. Az alagsorban újabb sokkoló meglepetés éri: még több torzszülöttet talál, az eddigieknél is rémisztőbbeket. Ezek távolról sem barátságosak: mind megpróbálnak Dismasra rontani vaskos, rácsos faajtajuk mögül. Az igazi sokk azonban a földszintre visszamászva éri a főhőst: egy filmstúdiónak berendezett, nagy terem közepén, egy asztalféleségen az eszméletlen Constance fekszik ruhátlanul egy reflektor fényében. Rajta kívül filmesek vannak a teremben, néhány ápoló, akik egy förtelmes torzszülöttet vigyáznak – amelyet én a leírás alapján nagyjából a középkori fej nélküli emberek és a Tazmania nevű rajzfilm-borzadály keverékeként tudtam elképzelni –, végül pedig maga Dr. Wisbeech, akiről immár kétséget kizáróan tudhatjuk, hogy ő a Főgonosz.

Mindannyian ismerjük a filmekből vagy könyvekből a Nagy Szembesülés sémáját, amikor a Főgonosz kajánul elregéli a tőrbe csalt Főhősnek, miféle ördöngös üzelmeket folytat. Jelen esetben megtudjuk, hogy Wisbeech szülei akaratából került orvosi pályára, ahol aztán életét a genetikai rendellenesség kutatásának szentelte, talán mert önmagát okolta ikertestvére súlyos fogyatékosságáért, és úgy érezte, az anyaméhben élősködött rajta. Megfigyeléseihez számos, rendellenességgel világra jött újszülöttet lopott el vagy vásárolt – ugyanis, mint megtudhatjuk, a torzszülötteknek is van világpiaca, legalábbis a regény fiktív valóságában –, később aztán maga is előállított néhány „saját szabadalmú” példányt. Kutatásait kezdetben állami támogatásból finanszírozta (nyilván nem avatta be az illetékeseket minden részletbe), az állami csecs elapadásával azonban kénytelen a piacról megélni. A deformáltak kereskedelme mellett a szex világában találja meg a nagy pénzt: eltartottjai „főszereplésével” bizarr pornófilmeket forgat az exkluzív ízlésű közönség számára, amely bármennyit hajlandó fizetni a különc élvezetekért. Dismas épp egy ilyen forgatásba csöppent bele, a készülő film „sztárjai” a Taz-szerű abnormitás és a bealtatózott Constance.

Magára valamit is adó kommersz irodalmi produktumban – márpedig aligha vitatható, hogy Herbert művei kimerítik e kategóriát – ekkor jön el a Nagy Szembenézés a Főgonosz és a Főhős között. Ebben az esetben a küzdelmet nem katartikus küzdelem, hanem annál jóval banálisabb esemény zárja rövidre. A film folytatásához készülődve az ápolók idő előtt engedik el kis szörnyüket, amely, nem túl eszes lévén, felborít egy reflektort, mire a terem lángba borul. A filmesek, és az ápolók zöme kereket old. Wisbeechnek ez nem sikerül: időközben elszabadult rémségei elevenen széttépik. Dismasnak sikerül kimenekítenie a felső emeleti szoba lakóit, Michael azonban fent marad, ezért Constance-szal visszasiet érte. A lángba borult épületszárnyból azonban már csak egy padlásablakból a Temzébe ugorva tudnak kijutni.

Constance ezt nem éli túl: elsodorja az ár, és megfullad. Dismas is csak kis híján kerüli el ezt a sorsot, a vízben tusakodva azonban megvilágosodik előtte, kicsoda a tükörben visszatérő jelleggel látott, vigyori szépfiú, és hogy mi végre van itt a Földön. Kimentése után nem sokkal rosszindulatú agydaganatot diagnosztizálnak nála, amely csak pár hónapot hagy az életéből – számára ez hepiend, elvégre jól teljesítette „küldetését”, no meg Constance nélkül úgysem bírt volna élni. Michaelről ironikus módon kiderül, hogy ő az elveszett fiú, anyja azonban erről hallani sem akar.

MOST KINYITHATOD A SZEMED.

Mielőtt a regény értékelésére térnék, felhívom a figyelmet, hogy úgyis elfogult leszek Herbert írásával szemben, és ez bizony a későbbiekben, egyéb művek kapcsán is fenn fog állni. Egyrészt általában kérdéses, lehet-e objektív értékelést írni, másrészt én olvashatóságuk, érthető nyelvezetük (ha angolul olvasok, ez különösen számít, márpedig eddig mind a hat Herbert-regényemet eredeti nyelven olvastam) és gördülékeny (azt azért nem mondanám, hogy pörgős) cselekményük miatt mindig jó szívvel veszem kézbe Herbert bá’ (mégiscsak egy 68, lassan 69 éves mukiról beszélünk) könyveit. Értékelésem ennek fényében olvasandó.

Szerintem érdekes dolog, hogy a szerző egy mozgássérült kvázi-Quasimodót tette meg műve központi alakjává, akit még néhány elkanászodott tinilány is képes elagyabugyálni (persze a tinilányokat sem kell lebecsülni, gondoljunk csak a „mi” ominózus taxisgyilkosságunkra – és ebben a könyvben a csajok öten voltak!). Így legalább azt a klisét elkerülte, hogy a főhős nyílt konfrontáció során rakja helyre a rosszfiúkat. Dis nyomoréksága miatt tényleg kénytelen megtanulni, hogyan fordítson a maga előnyére minden keze ügyébe kerülő tárgyat, és ennek olykor egészen meglepő példáit nyújtja. Emellett bizonyos kétes kapcsolatok révén megismer olyan bűnözői fogásokat, mint a zárak gyors feltörése. Nem lepne meg, ha ezeket a dolgokat Herbert a saját élettapasztalatából merítette volna: valahol olvastam (mea culpa a németeket kenterbe verően precíz forrásmegjelölésért), hogy az írónak meglehetősen viszontagságos gyermekkora volt (divatos kifejezéssel élve: „az utca nevelte”). Ha így van, akkor volt honnét merítenie, úgyhogy e tekintetben még hitelesnek is tekinthető.

A félelemforrás és az általa felvetett morális kérdések ugyanakkor aligha tekinthetők újnak. Az orvostudomány, és a horror kapcsolata legalább Wellsig és Mary Shelleyig (sőt, talán Poe-ig) nyúlik vissza. Hasonló a helyzet az erkölcsi tanulsággal is, miszerint aki felelőtlenül játszik emberi életekkel, az valamilyen módon megfizet érte. Victor Frankensteint tönkretette önnön teremtménye, Dr. Moreau-t megölték saját alattvalói. De ide citálható mindenki kedvenc providence-i rémírójának, H. P. Lovecraftnak Herbert Westje is, akit a változatosság kedvéért szintén darabokra tépnek „kísérleti alanyai” – ez esetben a feltámasztott halottak. S talán e körbe sorolható a Charles Dexter Ward Joseph Curwenje, aki ugyancsak a halottak mágia általi feltámasztásával foglalkozott: igaz, őt nem a maga által előhívott lények iktatták ki a forgalomból (pedig akadt köztük néhány szemrevaló darab), hanem a jószándékú és túl sokat tudó dr. Willett, a halottidézés és a feltámasztottak eszközként felhasználása azonban itt is egetrengető bűnként jelenik meg. A jelen regény morális dimenziója ugyanakkor kiegészül azzal, hogy az áldozatok testi rendellenességgel születettek, olyanok, akikre a társadalom idegenkedéssel, sőt, viszolygással tekint. Vagyis felvetődik a kérdés, melyik a jobb az ilyen embereknek: ha a társadalomban, a „normális” emberek között nőnek fel, ahol az élet szépségei mellett szembesülniük kell a rejtett, vagy éppen nyílt ellenségeskedéssel (ahogy azt Dis elpáholásánál láthattuk), vagy ha elzárt közegben nevelkednek, ahol ők a „normálisak”, és nem kell szoronganiuk a többség elutasításától, ugyanakkor ki vannak szolgáltatva a doktor kénye-kedvének. A műben közvetített álláspont, azt hiszem, elég világos: éppen a főhős szolgál ennek mintájául. Persze a mű nem disztingvál testi és szellemi fogyatékosok között, de nyilván nem is az volt a szerző célja, hogy egy kimerítő morálfilozófiai traktátust toljon az olvasó orra alá.

A regény műfaját tekintve kevéssé tekinthető horrornak, inkább talán természetfeletti elemekkel fűszerezett thrillernek nevezhetnénk (haj, de fontos kérdés!). Néhány kellemesen borzongató pillanat azért akad benne. Én mindenekelőtt azt a jelenetet találtam ilyennek, amelyikben éjszaka minden korábbinál erősebb látomás tör Dismasra, melyben a magánnyomozó előtt megjelennek mind a barátságos, mind az ellenséges, alagsorban tartott intézetlakók. A körülmény, hogy Dismas egyedül van éjszaka a lakásán, és ekkor kezd megmagyarázhatatlanul dörömbölni az ajtaja, szerintem fölöttébb hatásossá teszi ezt a részt. Természetesen a titkos épületszárny különböző szobáinak felfedezése is kellőképpen izgalmas és sejtelmes – ennek a szakasznak az egyik legjobb jelenete talán az, amikor Joseph, az öreges külsejű kisfiú láthatóan nyugtalankodni kezd az egyik ajtó előtt, majd Dismas kérdésére azt feleli: „Ez a boncterem.”

Fölöttébb érdekes mind a mű pokolábrázolása, mind a belőle kifejthető, sajátos dogmatika. Manapság már legjobb tudomásom szerint egyházi körökben – gyökereimre tekintettel a katolikus egyházat veszem alapul – is avíttnak számít a közismert pokolábrázolás, mely szerint a lángoló szirtek árnyékában szadista, bozontos ördögök és egyéb esztétikus teremtmények a legváltozatosabb csúnyaságokban részesítik az örökös vendégeket, és legfeljebb gyerekek rémisztgetésére alkalmas, illetve csak fanatikusok, túlbuzgó szektások veszik komolyan. (Ha még emlékeztek, néhány éve plakáton reklámoztak egy könyvet, amelynek szerzője saját bevallása szerint egy látomás vagy halálközeli élmény során látta, milyen a pokol, és élményeit megírta mindannyiunk okulására.) Nos, ahogy a tartalomismertető elején céloztam rá, Herbert sem tartotta magát a klasszikus képhez. Helyette egy teljesen anyagtalan, vizuálisan lecsupaszított poklot tár elénk, ahol válogatott kínzások egész arzenálja helyett a lelkek attól szenvednek, hogy csak „léteznek”, és elszigeteltségük monotonitását semmi nem töri meg. Amikor az angyalok köszöntik a később Dismasban testet öltő lelket, és közlik vele, hogy nem zaklatni jöttek őt, a lelken a következő gondolat suhan át:

“Chastise? Nobody had chastised me since I’d arrived. The torment was too subtle and yes, too drastic, for that.”

Magyarul:

„Zaklatni? Érkezésem óta senki nem zaklatott. Ahhoz a kínzás túl körmönfont, és igen, túl drasztikus volt.”

A Herbert által leírt pokol tehát egyrészt attól gyötrelmes, hogy az ott senyvedő lélek örökkön-örökké saját földi baklövései miatt rágódhat, amelyek ide juttatták, másrészt az ennek során átélt „lélekölő” monotonitástól. Mindezt azonban egy harmadik tényező is fokozza: az Istentől és a mennyországtól való végleges elzártság. Ezt az író úgy érzékelteti, hogy utal némi fentről érkező, rendkívül tompa fényességre. Ezt én a mennyország áthidalhatatlan messzeségeként értelmezem, amelynek tudata épp attól olyan gyötrelmes a pokolban sínylődő lélek számára, hogy tudja: volt jobb lehetőség, mégsem élt vele.

Ugyancsak elüt a történet a hagyományos katolikus dogmatikától abban, hogy egy túlvilágra került lélek lehetőséget kap a visszatérésre. Az Újszövetség szerint Jézus feltámadásán kívül elvétve fordul elő, hogy valaki holtából visszatér – Lázár, valamint Jairus lánya közismert példák. Főhősünk azonban nemcsak feltámad, de ráadásul új testben tér vissza a földre vadonatúj személyiségként, előző életének és túlvilági élményeinek emlékei pedig a tudatalattijába zsuppolódnak. E tekintetben inkább egy keleti, a karma törvényeinek megfelelő reinkarnációt idéz Dis sorsa, különösen azért, mert deformált külseje nyilvánvalóan a korábbi életében való viselkedéséért kirótt példás büntetés. Ám míg a keleti tanok értelmében minden ember a karmikus törvények szerint testesül meg újra és újra, addig a regényben ez a lehetőség különleges kegynek minősül, ami ötszáz évenként gyakorolható mindössze egy-két lelken, ráadásul Isten az angyalaira bízza a kevés szerencsés kiválogatását. E vonások óhatatlanul kissé önkényessé teszik a mennybéli igazságszolgáltatás rendszerét, hiszen az olvasónak akaratlanul is az az érzése támad, hogy a regénybeli Isten amolyan lezser despotaként alacsonyabb tisztviselőire bíz egy olyan felelősségteljes döntést, mint annak meghatározása, ki kapjon új esélyt. Az egyébként szimpatikusnak mondható jellegzetesség tehát némileg felemássá válik.

No, nem áll szándékomban a végletekig kiaknázni e különös dogmatikát. Pár szót azonban megérdemel a történet végén keletkező tűz szimbolikája. Azt hiszem, nem kell különösen tekervényes agyberendezéssel rendelkezni, hogy feltűnjön: a tűz itt a megtisztulást is jelképezi. Dismas, noha végig a „helyes” úton járt, és a lelkiismeretére, illetve látomásaira hallgatott, a legkomolyabb próbatétellel akkor szembesül, amikor a srég szárnyból kilépve rájön, hogy Michael az épületben maradt. Ekkor az elharapózó lángokra fittyet hányva visszarohan érte. Azt lehet mondani, hogy itt, a lángok között „tisztult meg”, ekkor, az óriási kockázatvállalás közepette nyert feloldozást korábbi élete bűnei alól.

Végül érdemes rámutatni arra, hogy Dr. Wisbeech alakja révén a szerző akarva-akaratlanul is finoman kifigurázza a regény megírásának idején zabolátlanul tomboló politikai korrektséget. Ami azt illeti, maga Dis – mint közvetlenül érintett – is több alkalommal nemtetszését fejezi ki az őszintétlen PC-eufémizmusokkal szemben. Perverz módon azonban épp az a személy nevezi következetesen „a megszokottól való kivételes eltérésnek” a testi fogyatékossággal születetteket, aki a legvisszatetszőbb módon kihasználja őket. Természetesen nem tudható, mi a szerző álláspontja, a mű azonban finoman rámutat korunk PC-mániájának ambivalens természetére: a puszta szóhasználat egyáltalán nem biztos, hogy valódi, belső attitűdváltozást is eredményez.

Van ugyanakkor négy vonása a könyvnek, amely erősen szemet szúrt nekem: nem feltétlenül rosszak, de mindenképpen feltűnőek. Egyrészt a cselekmény irreálisan hamar lezajlik: a gyerekét kereső nő betoppanásától a végkifejletig hozzávetőleg egy hét telik el. Emberünk tehát egyetlen hét alatt kinyomozta, hová kerülhetett olyasvalaki, akit halottnak nyilvánítottak, és a születésének helyt adó kórház egy évtizede porig égett. Lehet, hogy én látom rosszul, de ez az időtartam feltűnően rövidnek tűnik: azt előfeltételezi, hogy a nyomozó minden más ügyét félreteszi, és egy héten keresztül nem foglalkozik velük érdemben. Ez nyilvánvalóan képtelenség, hiszen a többivel is muszáj foglalkoznia, ha azonban viszonylag jól megy a bolt – márpedig Dis esetében úgy tűnt, ez a helyzet –, akkor a többi ügy nem ad lehetőséget egyetlen új rejtély ennyire sebes felgöngyölítésére. Ez szerintem mindenképp valószerűtlen.

Másfelől a mű szerintem aránytalanul nagy hányadát teszi ki egyetlen este cselekménye: Dis Perfect Restbe való behatolása mintegy százhetven oldalt tesz ki az ötszázból: a 332. oldaltól kezdve végig erről van szó, leszámítva a végkifejletet taglaló néhány lapot. Ez olyan irdatlan mennyiség, amit jóformán lassabban lehet elolvasni, mint ahogy a valóságban történne.

Végül egy apró cselekményszerkesztési baki: amikor Dis beoson Perfect Restbe, azt gondolja, sikerült teljesen észrevétlenül abszolválnia a feladatot, ám amikor Dr. Wisbeechbe és filmes stábjába botlik, döbbenettel szembesül az épület minden pontját figyelő rejtett kamerák létének tényével. Szerintem tapasztalt magándetektívként elég kellemetlen és valószerűtlen pofáraesés ilyesmiről megfeledkezni. Persze e körülmény megokolható azzal, hogy barátunkat a szerelem hajtotta, engem ugyanakkor zavart, hogy a főhős az érzelmeket a szakmaiság és a józan ész fölé helyezi.

Végül nem lehet elmenni a dramaturgiailag bizonyára szükséges, azonban annál kevésbé életszagú Nagy Szembesülés mellett. Nehezen hihető, hogy Wisbeechnek tényleg annyira szüksége volt arra, hogy kajánul elregélje ördögi tervét a műtermébe becsöppenő főhősnek. Egy, a maga módján racionálisan gondolkodó személy, aki tudhatja, hogy az elhúzódó szájtépéssel önnön tervét veszélyezteti, szerintem képes arra, hogy nagyobb önuralmat tanúsítson. Ez az attitűd egyúttal valószerűbb is olyasvalakinél, aki egyébként meglehetősen mocskos üzelmekbe bonyolódik.

Összességében az Others olvasható, mozgalmas, fordulatos írás, mely bizonyosan elszórakoztatja a bizarr elemeket felvonultató horror kedvelőit. Javára írható, hogy meglehetősen atipikus főhőst vonultat fel, aki fogyatékossága miatt nem tud mindenkit „leverő” akcióhősként viselkedni. Némi morális tanulság is vegyült bele, persze csak olyan mértékben, amennyire az egy bestsellernek szánt könyvnél elvárható. Ezzel együtt izgalmas olvasmányélményt jelentett számomra, ennek fényében ajánlom minden érdeklődőnek.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr604203806

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...