Szóval erről a könyvecskéről mindenképpen muszáj írnom, mert számomra a 2016-os (nekem igazából 2017-es) év egyik legkülönösebb és legbetegebb olvasmányélménye.

Jon Padgett nevével először akkor találkoztam, amikor sutyiban letöltöttem Thomas Ligotti Nethescurial című zseniális novellájának hangoskönyv változatát, amit ő olvasott fel. Aztán egy Amazonos böngészésnél kiszúrtam ezt a kötetet, amelyet később egy hirtelen bevásárlási láz hatására vettem meg, mert azt hittem, bábos antológia különböző szerzőktől. Egyáltalán nem bánom, hogy nem így lett.

A báb kultúrtörténeti jelentőségéről talán nem kell itt kisregényt írnom. Csak utalnék a nyilvánvalóra, tudjuk, hogy Freud a kísérteties egyik megnyilvánulásaként jellemezte A kísérteties (Das Unheimliche) című klasszikus esszéjében, és iskolapéldaként hozta fel Hoffmann A homokember című novellájának Olympiáját, aki igazából egy gép. A báb pedig mindmáig kedvelt eleme a horrornak, gondoljunk, ha más nem, a Démonok között spin-offjaként leforgatott Annabelle-re, melynek második része, ha minden igaz, mostanság kerül a mozikba. Padgett könyve tehát egy jól bejáratott horrormotívumot dolgoz fel, és hogy nem tündérmesékre vagy gyerekmatinéra kell számítani, azt elég hatásosan sejteti a borítóképen látható, beteg ábrázatú bábalak.

Ha báb és kortárs horror, nehéz elvonatkoztatni korunk egyik legfurább kult klasszikusától, Thomas Ligottitól, akinek munkásságában a báb motívuma – újabb közhely – központi jelentőséggel bír. Padgett maga egy pillanatig sem tagadja a detroiti (egy ideje már floridai) remete hatását, amit egyébként nagyjából a borítót látva egyből megsejthet bárki, aki némileg képben van a mai tengerentúli horrorirodalom világában. A közvetlen tematikai áthallásokon túlmenően azonban szót kell ejteni két olyan jellemzőjéről, amelyek közvetetten függenek össze Ligottival.

Egyrészt a kötet előszava Matt Cardintól származik, aki Ligotti kritikai recepciójának egyik vezető személyisége: írt egy bivaly tanulmányt Ligotti és Lovecraft viszonyáról a 2007-es Lovecraft Annualbe, írt több esszét a Darrell Schweitzer szerkesztette The Thomas Ligotti Readerbe, és ő szerkesztette a 2014-es Born to Fear című interjúgyűjteményt. Természetesen attól, hogy valaki valakinek előszót ír, még önmagában nem kell hanyatt esni, viszont az előszó szerzőjének személye bírhat némi jelzésértékkel, hiszen orientálja az olvasót a könyv témáját illetően.

Másrészt a jegyzetek között Padgett jelentős befolyásként nevesíti Eckhart Tollét. Tolle az egyik korai éllovasa és előfutára a napjainkban divatos önfejlesztő sikerkönyveknek. Világnézete alapvetően a New Age mozgalmához kapcsolódik, és a keleti filozófiát, avagy a „keleti filozófiaként” aposztrofált, roppant heterogén nézetösszesség egy értelmezését (most nem megyünk bele abba, hogy ez mennyire hiteles vagy sem) napjaink nyugati gondolkodásával és életmódjával igyekszik összhangba hozni. Ez a tény számunkra azért érdekes, mert Ligotti több interjújában, valamint a The Conspiracy against the Human Race című motivációs alapvetésében is emleget keleti gondolkodókat (mindenekelőtt Uppaluri Gopala Krishnamurtit), akik hatottak a létszemléletére, de ha belegondolunk, a nyugati pesszimista filozófia és a keleti filozófia kapcsolata egyébként sem előzmények nélküli – elegendő csak Schopenhauerre utalni. A lényeg a lényeg: Padgett maga is visszanyúlt ahhoz a forrásvidékhez, amelyből történetesen Ligotti is merített, vagyis szó sincs arról, hogy fogta, és minden eredeti ötlet nélkül egyszerűen lenyúlta a mester motívumait.

Azt is érdemes kiemelni, hogy Padgett szakképzett – igaz, a szakmától visszavonult – hasbeszélő, vagyis professzionális szinten foglalkozott bábokkal. Szerzőnk így a legtöbb horrorírónál közelibb kapcsolatban állt a báb alakjával, és ez az információ megalapozza azt a reményt, hogy valóban sajátos interpretációra számíthatunk egy olyan motívummal összefüggésben, amit azért elég rendesen kivesézett már a mezőny.

Padgett stílusa letisztult, követhető, lényegretörő. Könyve alapvetően egzisztenciális horror, amely a báb motívumán keresztül fejezi ki mondanivalóját, ez a nyilvánvaló tematikus Ligotti-párhuzam azonban a stílusra egyértelműen nem terjed ki, a két író határozottan más eszköztárral dolgozik. Mindamellett ez a közvetlenebb stílus a tartalom súlyosságát, nyomasztó, felkavaró jellegét semmivel nem enyhíti. Mark Samuelsnél írtam, hogy a tartalmi párhuzam dacára a mondanivaló erejét csökkentette az író kifejezetten magával ragadó, befogadható nyelvhasználata. Ehhez képest bár vitathatatlan, hogy Padgettet könnyebb olvasni, mint Ligottit, ő valahogy megoldotta, hogy az írásai ne veszítsenek súlyukból.

Feltétlenül érdemes rámutatni Padgett könyvével kapcsolatban, hogy bár több rövid írás foglalata, nem beszélhetünk a szó szoros értelmében novelláskötetről. Különféle műfajú és jellegű írásokkal van dolgunk. Persze olvashatunk hagyományos értelemben vett novellákat, de emellett találunk egy rövid, egyfelvonásos drámát, továbbá látszólag nemfikciós írásokat, amelyek mégis szervesen illeszkednek a The Secret of Ventriloquism fiktív világába.

A könyvet átjárja egyfajta összefüggésrendszer, amely Padgett tolla révén gyilkos, lidércnyomásos látomásként bontakozik ki, és úgy kebelezi be az olvasót, hogy ő ezt jóformán észre sem veszi, csak amikor már késő. Voltaképpen nem sok közvetlen borzalommal találkozunk, viszont olyan világképre ébredünk rá a könyvet olvasva, amely befészkeli magát elménk félreeső zugaiba, és onnét finoman, de nyugodalmat nem hagyva gyötör bennünket nyugtalanító implikációival. Az előbb említett műfaji változatosságot a szerző mesterien állítja e cél szolgálatába. A kulcsfontosságú írás ebből a szempontból a 20 Simple Steps to Ventriloquism. Ez a mű voltaképpen egy kitalált kalauz a hasbeszélőmesterré váláshoz, a címnek megfelelően húsz lépésben. Először teljesen normális, hétköznapi instrukciókkal találkozunk, amelyekről lazán elhinnénk, hogy tényleg a hasbeszélők munkájához tartoznak – ami azt illeti, az írás csakugyan a szerző gyerekkori bábjához tartozó útmutatón alapul. Aztán egyre furcsább és furcsább teendők következnek, míg végül teljesen kifacsart utasításokhoz jutunk, amelyek azonban döbbenetes következményekkel is járnak. Ez a mű egyfajta grimoire-ként felbukkan egy másik történetben, a The Infusoriumben, és jelentős szerepe van az összefüggések felfedésében. Mintha úgy olvashatnánk Lovecraftot, hogy két novella közé beékelődik egy komplett fejezet a Necronomiconból. Na, hát Padgettnél ez zseniálisan működik. Hasonlóképp egyáltalán nem lóg ki a sorból a kötet egyfelvonásos címadója sem. Maradéktalanul el tudjuk helyezni a szereplőket a korábban megismert világban, mi több, bizonyos eseményekre magyarázatot is kapunk.

Egyes írások kilógnak ebből az összefüggésrendszerből – tartalmilag legalábbis, gonoszságban semmiképp sem. A másodikként következő Murmurs of a Voice Foreknown emelendő ki ebben a körben, amely a testvéri szeretet… vagyis hát gyűlölet témakörét dolgozza fel. De olyan szinten, olyan csattanóval forgatja ki az egyik legnagyobb erkölcsi értékkel felruházott mikrotársadalmi viszonyt, hogy Ambrose Bierce, de még Shirley Jackson is elégedetten csettintene… vagyis hát sokat tudó, salétromos félmosolyra vonnák az ajkukat. Hasonlóképpen „kilógós” a kötetet záró, viszont talán a legkevésbé érdekes Escape to Thin Mountain, melynek Ligotti-áthallását nem kell hangsúlyozni.

„Are you out there, Thomas Ligotti?” Ezt a szónoki kérdést intézte Ligottihoz Poppy Z. Brite a The Nightmare Factory előszavában. Nem tudom, kapott-e választ a kérdésre, de ha nem, akkor a legkézenfekvőbb búvóhelyként mindenképpen a The Secret of Ventriloquism című könyvet javasolnám, különösen az Origami Dreams című novellát, amely Ligotti Nethescurialjének akkora újradolgozása, hogy a fal adja a másikat. Vannak apró átfedések, így a „the journal began” fordulat a Nethescurial „the letter began” fordulatát idézi, a „Postscript” alcím használatát magyarázni sem kell, de az egész cselekményív is hasonló: mindkét esetben azt figyeljük meg, ahogyan a főszereplő számára a teljes világ megbomlik, ellenségessé, idegenné, kiszámíthatatlanná válik. Nem lepne meg az olyan álláspont, hogy ez bőven kimeríti az epigon fogalmát, mindazonáltal érdemes látni azt is, hogy ez a novella egy szélesebb fikciós összefüggésrendszerbe ágyazódik, olyan keretbe, amely – minden elismert befolyás mellett is – egyértelműen Padgett sajátja. Ilyen körülmények között pedig a hatásait ennyire nyíltan felvállaló írásnak is lehet létjogosultsága. Az Origami Dreams egyébként önmagában is elég ütős, de erre rátesz még egy lapáttal az, amikor jóval később, egy utalás formájában új elem kapcsolódik a kirakóshoz.

Az Origami Dreams mellett a The Infusorium is megérdemli, hogy önállóan szó essék róla, mert ebben a műben találkozunk talán a legdirektebb borzalmakkal: egy kisvárosban emberek tűnnek el sorra, majd a csontvázaik kerülnek elő, méghozzá perverz és képtelen módon átalakítva, eltorzítva. Ezek a leírások pazar módon nyomasztó elemek a műben, de sokat tesz a sötét hangulathoz a várost lassan megfojtó természetellenes füst is. Tulajdonképpen a fikciós „grimoire” működését figyelheti meg az olvasó, aki így valamelyest a nyomozók előtt is jár.

Kedves Olvasó! Ha szereted Thomas Ligottit, azért olvasd el ezt a könyvet. Ha szereted a bábos horrort, akkor azért. Ha még nem olvastál bábos horrort, de kíváncsi vagy, milyen – és nem zavar a trancsírozás hiánya –, akkor ez a könyv remek kezdés. Elsőkönyves szerzőről beszélünk, aki ráadásul eléggé elsikkadt a 2016-os év nagy megjelenései – például LaValle: The Ballad of Black Tom, Langan: The Fisherman, Barron: Swift to Chase – mellett, azonban ez a rövid, dermesztő hangulatú könyvecske igazi exkluzív csemege az ínyencek számára. Egyszerre kíváncsian várom, mivel áll elő Padgett legközelebb, és aggódok, hozza-e újból ezt a bizsergető baljóslatúságot.