...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. július 19. 00:32 - Thasaidon

Joe R. Lansdale: Deadman’s Road, Tachyon Publications, 2013, 276 p.

Ha az ember általában Isten képmása, mennyivel inkább igaz ez azok esetében, akik életüket Isten szolgálatának szentelik. Ha Isten történetesen egy cinikus, nemtörődöm szemétláda, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, semhogy az üdvözülés útja felé terelje az eltévelyedett embereket, akkor a szolgáitól sem érdemes túl sokat várni. Ha pedig Isten szolgáját Jebidiah Mercernek hívják… Nos, akkor bajok vannak.

Jebidiah Mercer tiszteletes egy bibliával, revolverrel, Bowie-késsel, whiskey-vel és jókora adag cinikus csömörrel rója a vadnyugatot, hogy lesújtson a gonoszra. No, nem azért, hogy a jókat megmentse, hanem azért, mert történetesen pont Isten a munkáltatója, aki – bár nem szokása felelni a hozzá intézett kérdésekre – ezt a feladatot adta ki neki. Mercer tiszteletes pedig lelkiismeretes alkalmazott, és elpusztítja a gonoszt, vele együtt pedig mindenkit, aki e küldetésében akadályozza. Hogy élvezi a munkáját, azt nem mondhatnánk, az is nehezen állítható, hogy különösebben sokra tartaná munkaadóját, de tiszteletesünknek nem szokása panaszkodni vagy megkérdőjelezni az utasítást. Márpedig gonoszból bőven akad még az olyan, ember által ritkán lakott, barátságtalan vidékeken is, mint a vadnyugat. A Solomon Kane-re emlékeztető Mercer dolga az, hogy elpusztítsa az útjába kerülő természetfeletti gonoszt, és ő ezt szorgosan végre is hajtja.

Joe R. Lansdale Deadman’s Road című könyve Mercer tiszteletes öt kalandját meséli el. A kötetre általánosságban jellemző egyfajta nyersen megfarigcsált álmitológia, amelyben a keresztény Isten – ha létezik – egy szörnyen kegyetlen és cinikus rohadék, aki talán nincs is egyedül, és ha így van, akkor csak egy természetfeletti mészáros a sok közül, aki nem fárasztja magát olyan kislányos ábrándokkal, mint a megbocsátás vagy a szeretet. Szóval ebben a felállásban a Sátán igazából nem tűnik sokkal rosszabb arcnak Jahvénál, aki persze kifejezetten az ószövetségi arcát mutatja az emberiség felé. A naivan dualistaként felfogott kereszténység egyfajta szatírájával találkozunk tehát, amelyben a „jó” és a „rossz” helyett a „rossz” és a „rosszabb” opciói közül választhatunk, és nehéz eldönteni, melyik oldalt ki képviseli. Mercer tiszteletes elmélkedéseiben, megnyilatkozásaiban felfedezhető az ateista valláskritika széles eszköztára, a „ha Isten jó, miért rossz a világ” közhelyétől kezdve „a Biblia tele van erőszakkal és vérfertőzéssel” közhelyéig. Természetesen nem filozófiai-teológiai mélységekben utazunk, ezek a gondolatok pusztán sajátos díszítésként szolgálnak egy olyan történetlánchoz, amely, mi ad Isten, szintén tele van erőszakkal és vérfertőzéssel.

Lansdale vadnyugata mocskos. Nagyon mocskos. Nemcsak fizikai, hanem – és talán ebből kifolyólag – morális síkon is. És a szerző ezt mesterien érzékelteti. Szinte érezzük a bűzt, ami az igénytelen kisvárosokból árad, és szinte saját kezünkkel tapintjuk a sűrű szennyréteget, ami embert és dolgot egyaránt elborít. Néha már kicsit sok is a szarszagból, és az emberek közönye vagy rosszindulata helyenként túlzó, mindenesetre Lansdale olyan fiktív közeget teremtett írásai számára, amely szinte életre kel az olvasó szeme előtt. És a világ itt letaglózó módon immorális – avagy amorális. Egyes természetfeletti rémségek ugyan erkölcsi okból alakulnak ki, azonban a bosszú katalizátorai ilyenkor is kortalan rémek, amelyeknek nem sok köze van a nyugati gondolkodást meghatározó zsidó-keresztény erkölcsiséghez, és a bosszú folyamata a mi fogalmaink szerint minden, csak nem igazságos.

Az első írás, a Dead in the West kisregény, amely Lansdale kötetének a felét kiteszi, így kicsit olyasmi, mint a nyitószám egy elborultabb progresszív metál albumon. Azzal a különbséggel, hogy a Dead in the West irtó könnyen fogyasztható. Ez az ilyen történetek természetével magyarázható, hiszen a cél annyi, hogy az olvasó megkapja a napi könnyed zombihentelés-adagját. A Dead in the West pedig ezt fölöttébb bőkezűen szolgálja fel. Egy gyógyító indián sámánt és indián-néger keverék asszonyát a felbőszült tömeg meglincseli, mert egy csecsemő esetében látszólag nem működik a gyógymód. A sámán utolsó leheletével átkot hoz Mud Creek apró településére. Holttestét egy démon szállja meg, amely az általa meggyilkolt embereket zombivá változtatja. Mercer tiszteletesre vár a feladat, hogy ezt az elszabadult démont elpusztítsa és megszabadítsa Mud Creeket a zombiátok alól (bár sejthetjük, hogy a városból nem sok marad). Az írás klasszikus zombihorror-akciówestern, ami tényleg egy árva gondolatmorzsával sem szól többről, mint amit egy ilyen zsánermegjelölés tartalmazhat. Kókadó állú, rothatag képű zombik hörögnek ránk minden sarokból, és rövid idő leforgása alatt térdig tocsogunk a belekben és a vérben, aztán még annál is több bélben és vérben. Mercer tiszteletes célzása és lélekjelenléte a lehetetlennel határos módon precíz és rendíthetetlen. A történet a maga közel 140 oldalával kicsit hosszúra nyúlt, de valahogy nincs benne igazán üresjárat. Hátrányaként inkább a főhős lehetetlenséggel határos képtelensége arra, hogy mellélőjön vagy -sújtson, ez a ’80-as és ’90-es évek naiv/leegyszerűsítő akciófilmjeit idéző sajátosság idővel  fárasztóvá válik. Természetesen árnyalt karakterekre, jellemfejlődésre se számítsunk, annál kevésbé, mert Merceren kívül mindenki megdöglik ebben a műben (sokan kétszer is). De tényleg. Viszont aki egy kiadós zombigyilokra vágyik, ami nem akarja többnek láttatni magát, mint ami, annak kiváló esti olvasmány ez a mű. Esti olvasmányt írok, mert tényleg elég gyorsan végig lehet pörgetni ezt az igazán befogadható stilisztikájú alkotást, én egy délután kezdtem el, és éjszaka be is fejeztem. Oké, az „éjszaka” alatt hajnali négyet kell érteni, de időközben kimentem két sörre a sörfesztiválra is. Mondjuk ott is ezt a kisregényt bújtam.

A Deadman’s Road vadnyugati indián mitológiával ötvözött kísértettörténet, annak is egy morális töltetű példánya: amikor egy gátlástalan bűnöző elrabol és megerőszakol egy serdülő lányt, a kisváros lakói – akik eddig csak kiváló minőségű méze miatt tűrték meg maguk mellett a férfit – kifogynak a béketűrésükből és elindulnak meglincselni, de már holtan találják, testét saját méhei lepik el. Minden bizonnyal utolsó áldozata – meglepetés: indián származású – anyjának átka fogott rajta, ami annyira jól működött, hogy a holttest méhlepte kísértetként pusztítja az embereket a címben jelölt útszakaszon, ami természetesen egy indián temető mellett helyezkedik el. Mercer tiszteletes egy seriff és egy foglyul ejtett útonálló társaságában indul leszámolni a szörnyeteggel. Jól elmesélt történet, de semmi különös, tipikus véres és akciódús kísértetvadászat.

A The Gentleman’s Hotel a kötet legügyetlenebb darabjaként jellemezhető. Lansdale itt a vérfarkas toposzát használja fel (a zombivérfarkasét, hogy precízek legyünk). A történet végső soron nem sokkal több annál, hogy Mercer tiszteletes agyonlőddözi az összes vérfarkast, akik egyébként nemcsak ember és farkas alakját tudják felvenni, hanem például egy éjjeli lepkéét is. Ez volt az a mozzanat, amit határozottan túlzásnak éreztem, és ami a szememben az ábécé hátsó régiói irányába mozdította el a novellát, mert akárhogy is nézem, nem tud félelmetes lenni az, hogy a szálló szobájába berepül egy éjjeli lepke, ami pikk-pakk vérfarkassá változik. Hasonlóképp nem tudtam mit kezdeni azzal a jelenettel sem, amikor egy másik vérfarkasnak a tiszteletes ellövi a golyóit. Ez olyan szinten profanizálja a történetet, ami egy bevallottan könnyed, hentelős írásműben is túlzó és fölösleges. Úgyszintén zavaró, még egy akciótörténethez képest is, hogy a lőfegyverekhez bevallottan nem értő női szereplő minden közreműködés nélkül mesterlövésszé avanzsál. Ezeken túlmenően azért Lansdale itt is demonstrálja, hogy írónak távolról sem kontár: a kihalt kisváros baljós ábrázolása remekül működik, és az azt elborító árnyak leírása is okoz némi kellemes borzongást. A vérfarkasok elszabadulásának taglalása során meglehetősen vaskos, obszcén humorral találkozhatunk.

A The Crawling Sky a legjobb novella a kötetben, ami a leginkább a történetben szereplő szörny kevéssé sablonos jellege indokol. A mű egy lovecrafti antológiában is olvasható, és nem véletlenül, a szörny megmagyarázhatatlanul nem evilági jellege és egyes tulajdonságai Lovecraft direktebb horrortörténeteit idézik. Talán ez a szörny a legfélelmetesebb az összes történetből, valószínűleg éppen a rendhagyó jellege miatt. A Deadman’s Roadhoz hasonlóan ebben a történetben is egyedüli szörnnyel néz szembe hősünk, nem arctalan tömegekkel (mint a másik három írásban), a Deadman’s Roadhoz képest viszont itt nem közönséges kísértetről, hanem jóval többről van szó.

A The Dark Down There-ben kedvenc tiszteletesünk történetesen koboldokra vadászik, mondani sem kell, irgalom és mellébeszélés nélkül. Ez a mű szintén a kötet erősebb darabjai közé sorolható. A tömegmészárlós jelenetek szokás szerint a képtelenség határmezsgyéjén ingadoznak, viszont Mercer tiszteletes ebben a műben demonstrálja a leghatásosabban könyörtelenségét, méghozzá oly módon, hogy egy bányásztelep két tagját minden teketóriázás nélkül agyonlő, amiért fenyegették. Tény ami való, a vadnyugaton nem okos dolog kivárni, hogy vajon a másik fél mit vált be a fenyegetőzéséből, így hősünk motivációi érthetők (és persze az utolsó történetről lévén szó, meg sem lepődhetünk túlzottan), de valahogy mégis ez a novella érzékelteti az olvasó számára a legelevenebben a tiszteletes, de igazából az egész világ vérre menő könyörtelenségét. A tiszteletes ebben a novellában a hús örömeit is megtapasztalja, és ez a szó legszorosabb értelmében kell venni, mert társa meglehetősen termetes hölgy (aki mellesleg rendre visszautasítja a „hölgy” titulust). A bányásztelep mocska, igénytelensége, a benne élő emberek debilitása szinte megelevenedik az érzékeink előtt, és már-már szürreális dimenziókat ölt. Ha a korábbi történetek olvasása során nem, itt biztos el fogunk gondolkozni rajta, vajon azok az emberek, akiket Mercer – tevékenységének mintegy pozitív externáliájaként – megment a természetfeletti gonosztól, mennyivel magasabb rendű életformák azoknál, amelyeket a tiszteletes elpusztított.

Vér, gyilok, könyörtelenség az anyagi világon és azon túl, nagyjából ez a summázata Joe R. Lansdale kollekciójának. A túlzásba vitt tömegmészárlás óhatatlanul fárasztó tud lenni idővel, ezen semmilyen írói talentum nem segít. A történetek eléggé egy kaptafára íródtak. A jelenetek helyenként zavaróan lehetetlenné válnak még annak fényében is, hogy természetfeletti akciówesternről beszélünk. Továbbá időnként a szerzői pontatlanság gyanúja is felmerül: Mercer az egyik történetben .36-os, a másikban .44-es pisztolyt forgat. Igaz, ez azért belefér. A Deadman’s Road mindezek mellett is pörgős, gyorsan olvasható, izgalmas novellák foglalata, melyek, bár a szerző semmilyen magvas gondolatot nem törekedett beléjük plántálni, el-elgondolkodtatják az olvasót arról, hogy vajon a mi világunk a legmélyebb lényegét tekintve mennyivel jobb annál, ami az írásokban ábrázolásra kerül, illetve mennyire biztos, hogy örvendetes az a gondolat, hogy a világ folyása mögött valamiféle emberen túli, természetfeletti értelem húzódik. A novellák nem hibátlanok, de aki szüntelen akcióra és egy tőrőlmetszett badass főhősre vágyik, egy pillanatra sem fog csalódni bennük. A könyv pazar kikapcsolódást nyújt.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr6412673161

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása