...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. július 11. 16:27 - Thasaidon

John Langan: The Fisherman, Word Horde, 2016, 266 p.

5d66977eec73e1bd4fe211cbd1bc3fd8.png

Szóval az úgy történt, hogy az Amazonos böngészéseim során az ajánló állandóan a képembe nyomott egy regényt, melynek címe The Fisherman volt, és a borítóján, amennyire a kis ikonról ki tudtam venni, fölöttébb impresszív színvilágú és kompozíciójú festmény állt. A könyvet részben vásárlásaim tárgyköre, részben a címe okán is elkönyveltem (no pun intended) egy újabb kortárs posztlovecrafti írásnak a sok közül, a címhez passzintott „regény” megjelölés kifejezetten gyanakvással töltött el (lásd még: féltégla), és nem igazán vettem a fáradságot arra, hogy részletesebben szemügyre vegyem, annak ellenére, hogy újra meg újra a látómezőmbe került. A szerző, John Langan neve a „biztos láttam már valamelyik antológiában” közhelyén túl semmit nem mondott, és a megkésett utánajárásig nem jutott eszembe, hogy én már olvastam tőle a The Shallows, valamint az Ymir című novellákat a The Book of Cthulhuból (2011), illetve a The Children of Old Leech-ből (2014). És még annál is később, a regény elolvasását követően esett le, hogy a legzseniálisabb Ligotti-elemzés (nem mintha sok lenne belőlük), mely a 2007-es, első Lovecraft Annualben került publikálásra, ugyancsak szerzőnk nevéhez köthető.

Aztán egyszer csak egy hirtelen gondolattól vezérelve fogtam és megrendeltem a regényt. Nem sokkal később értesültem róla, hogy a művet jelölték a Bram Stoker Awardra. Az események ettől kezdve felgyorsultak. Tomasics Józsival értekezve elhatároztuk, hogy meginterjúvoljuk a szerzőt, amihez én sebesen át is rágtam magam a The Fishermanen. A mű végül megnyerte a díjat a legjobb regény kategóriában. Én hamarjában megfogalmaztam a kérdéseket, és továbbítottam őket. Langan bácsi azóta volt oly jó és megválaszolta őket (bár biztos elég sűrű teendői akadtak az elmúlt hónapokban). Álljék most itt annak megindokolása, miért is tudtam oly sebesen átrágni magam Langan könyvén.

Főhősünk, Abraham – Abe – középkorú özvegyember, feleségét rák vitte el, fájdalmát feldolgozandó horgászik. Fiatal, frissen végzett kollégája, Dan Drescher csatlakozik hozzá, miután családja – felesége és ikrei – közúti baleset áldozatává válnak. A két barát szenvedélyesen felprédálja a környék összes horgászhelyét, mígnem felfedezik a Dutchman’s Creek elnevezésű holtágat a Catskill-hegységben, az Ashokan-víztározó mellett. Hamar kiderül, hogy a holtág meglehetősen pocsék hírnévnek örvend a helybéliek között, emiatt Abe elbizonytalanodik abban, mennyire muszáj feltétlenül itt pecázni, Dan azonban, e baljós hírnév ellenére, vagy tán épp miatta, hajthatatlan marad. A páros egy útszéli falatozó tulajdonosától végighallgatja a holtág részletes történetét, így megismerik a Halász legendáját. Mondani sem kell: a legenda rendelkezik némi valóságalappal. A regény sztorija arra megy ki, mennyivel.

Klasszikus horrorcselekmény-szerkesztéssel van tehát dolgunk: a főhősök megismerik a szóbeszédet, utána pedig jól megtudják… hogy mit, az maradjon titok. Ezt a cselekményt a szerző három fejezet szerint rendezte el. Az elsőben megismerjük a főszereplőket, a másodikban a Halász legendáját – ami egy narratíván belüli narratíva –, a harmadikban lezajlik az egész regény voltaképpeni konfliktusa és végkifejlete. Az egyes elemek ismerősek tehát, terjedelmük azonban szokatlan. A regény 266 oldalából ugyanis közel 150-et a Halász legendája, vagyis a múlt tesz ki, ehhez képest Abe és Dan története – a cselekmény voltaképpeni főszála – mindössze a fennmaradó mintegy 110-re szorítkozik. A középső rész akár önálló rémtörténetként is élvezhető. Rendhagyó terjedelme összefér a könyv koncepciójával, hiszen kortalan fenyegetésről van szó, amely a cselekmény főszála idején is fennáll. Egyébként ez a visszatekintés óriási mértékben emlékeztet a Charles Dexter Ward esetére. Nem szükséges kifejezetten hibaként értékelni, de azért említendő, hogy az ilyen hosszú visszaemlékezés egy valamivel közepes alatti, út menti étkezde feltehetően nem szivacsmemóriájú tulajától némiképp irreális, még akkor is, ha az általa elmondottakat a történetben egy közvetlen résztvevőtől tudja. A visszaemlékezéses narratívák rákfenéje ez, bármennyire is szerves részei a rémtörténeti elbeszélésmódnak, hogy hihetőnek kell lenniük, az olvasót meg kell győzniük arról, hogy a visszaemlékező valóban képes a megfelelő felidézésre. Ezt nehéz kifogástalanul csinálni. Ha már az imént a Charles Dexter Ward esete merült fel: Lovecraft ebben a kisregényben eléggé megnehezíti az olvasó dolgát, amikor utóbbinak azt kellene elhinnie, hogy átlagos, köznapi képességű személyek idéznek fel komplett könyvbekezdéseket, varázsszövegeket szó szerint. Nincs ez másként a The Fisherman esetében sem: ennek köztes történetében a mesélő a régmúlt alakjainak olykor egészen bensőséges, személyes érzéseit, megnyilvánulásait tudja valósághű precizitással felidézni. Érdekes láncolat alakul így ki: mi a köztes narratívát a teljes regény narrátorától, Abe-től ismerjük meg, ő Howardtól, a boltostól, Howard pedig Lottie Schmidttől, az események közvetlen megélőjétől, akinek édesapja volt az események központi szereplője. Igaz, hogy a számítástechnikában jóformán végtelenszer reprodukálható ugyanaz az információ veszteség nélkül, az emberi elmének azonban egyelőre nincs ekkora teljesítménye. Howard beszámolója kedves, de esetlen keret az események olyan precíz felidézésére, amely leginkább egy időgéppel volna hihető.

Szerzőnk kenyeres pajtása, Laird Barron úgy jellemezte a regényt, hogy „epikus, mégis bensőséges” (epic, yet intimate). Nehéz lenne ennél találóbbat írni, zseniális jellemzés, melynek mindkét tagja igaz. Langan megrendítően monumentális képekkel érzékelteti az anyagi világon túli valóság riasztó távlatait, leírása szemléletes, roppant elevenen jeleníti meg az olvasó számára az embert eljelentéktelenítő természetfeletti tájakat. Ugyanakkor mégis bensőséges: a regény fő témája nem kizárólag a látható világ mögötti roppant erők léte, hanem olyan alapvető emberi érzések és élethelyzetek, mint a barátság, a kétségbeesés, a szeretett személyek elvesztése és az ezzel való megbirkózás, a továbblépés, vagy éppen az arra való képtelenség. A szerző különösen a mű első részében csillogtatja meg kiváló jellemábrázolási képességét, az olvasó pedig nemcsak könnyen bele tud helyezkedni a karakterek, elsősorban a főhős nézőpontjába, de nem is bírja letenni a művet, mert kíváncsi az újabb fejleményekre. Nem ennyire ragyogóan, de azért nagyon jól érzékelteti Langan azt az etnikai-kulturális sokszínűséget is a regény második részében, amely annyira jellemezte a felpörgött bevándorlási hullámtól érintett Egyesült Államokat a századfordulón, és amely ezért jellemezte az Ashokan-víztározót megépítő dolgozói közösséget is.

Azt hiszem, ez a kettősség, a monumentális és a hétköznapi párosa adja Langan, talán nevezhetjük így, kozmicizmusának egyedi zamatát. Nem lehet azt mondani, hogy a természetfeletti hatalmak vagy az emberi érzések fontosabbak a regényben, a kettő szervesen kiegészíti egymást, mind egyformán nélkülözhetetlen összetevője annak a cselekménynek, ami a The Fishermanben kibontakozik. Langan nem a levegőbe beszélt, amikor a The Black Aetheren közzétett interjújában úgy fogalmazott, Lovecraft „gigantizmusát” „emberibb szintre” kívánja lehozni. Ugyanis hiába a mögöttes hatalmak léte: az, hogy minderről tudomást szerezhetünk, nem azért van, mert minden ok nélkül belesodródtak holmi ember-bábuk életébe (avagy holmi ember-bábuk a karjaik közé sodródtak), hanem annak következménye, hogy átlagos, hús-vér emberek nagyon is átlagos, valós és átélhető motivációktól hajtva felkeresték őket.

Különös és felemás helyzetet teremt Langan a The Fisherman világának sajátos kozmicizmusával. Ez a Lovecraft által nevet kapott stílus vagy gondolatkör jellemzően a karakterek nézőpontjából negatív, ijesztő dologként tünteti fel azt, hogy a világot az ember számára megfoghatatlan, általa irányíthatatlan erők uralják. Ebből adódik, hogy a horror zsánere kiváló médium e gondolatkör számára. Ugyancsak ezzel függ össze, hogy az ilyen irodalomban nem ritkán alkalmazott toposz a tiltott tudás, illetve a tiltott tudást hordozó dokumentumok. Langannél ez a felállás némiképp módosul: sokkal inkább tényként, semmint lehangoló, rémisztő, tébolyító veszedelemként mutatkoznak meg a rendkívüli hatalmak. Ezek a hatalmak monumentálisak, félelmetesek, semmi kétség – de azért nem robbantják be a szereplők elméjében a lovecrafti tébolyt. Ami érdekessé teszi őket, az az, miféle kétségbeesés sodorhatja az embert afelé az elhatározás felé, hogy a segítségüket kéri, illetve az örök kérdés: megéri-e.

Azt hiszem, ezen a ponton ragadható meg a The Fisherman kritikus pontja is: a szerző nem sok energiát fektetett fiktív természetfeletti világa belső koherenciájának megteremtésébe. Az körülbelül megvan, hogy nem föltétlenül okos dolog kacérkodni azokkal a hatalmakkal, amelyekkel a Halász kacérkodni kezdett, ám ebben a relációban olyan kérdések maradnak megválaszolatlanul, amelyen nem sokat segítenek a regény összefüggéseinek megfelelő megértésében. Nem igazán találunk nyomokat arra nézve, hogy a természetfölöttivel, a látható világ mögötti kozmikus erőkkel való kapcsolatfelvétel révén meddig tart az ember uralma és honnét kezdve válik áldozattá, illetve kinek válik áldozatává. Szó sincs arról, hogy egy horrorregényben föltétlenül minden szálat precízen el kell varrni, de itt konkrétan szembeszökő ellentmondások merülnek fel.

Nem úgy tűnik mindazonáltal, hogy Langannek különösebben elsődleges célja volt ennek a koherenciának a makulátlan kidolgozása. Valószínűleg sokkal inkább egy jó és jól megírt történet megalkotására törekedhetett, ami, semmi kétség, maradéktalanul sikerült neki. A The Fisherman lendületes, magával ragadó, de egyáltalán nem felszínes regény, amely éppoly bensőséges barátságot létesít az olvasóval, mint amilyen bensőségesen a szerző a műben kialakuló emberi kapcsolatokat ábrázolja.

Zárásképpen érdemes pár gondolatot szentelni annak is, hogy a könyvvel Langan elnyerte a Bram Stoker-díjat. Ezt teljes mértékben megérdemelte. Ugyanakkor nem lehet manapság egyszerű dolog díjakat kiosztani. Akkora a dömping, annyi színvonalas regény és novellagyűjtemény lát napvilágot, hogy az ember nem győzi kapkodni a fejét. Az efféle díjak egyfelől csak véges számú ember részben szubjektív ítéletének manifesztációi, másfelől viszont orientációs pontot, egyfajta kánont jelentenek a bőség zavarával küszködő olvasók (és valószínűleg kritikusok) számára. John Langan regénye nagyszerű – szerintem azért nem hibátlan – alkotás, nem kevesebb, de nem is több. Úttörő, zsánerújító, avagy a zsánerek új ötvözetét létrehozó műnek semmiképp sem nevezhető. Ez persze aligha zavarja az olvasók 99%-át, akik a leginkább egy jó történetért veszik meg a regényt. Ennek a kritériumnak a The Fisherman abszolút megfelel, hiszen (lásd föntebb) élvezetes, karakteres, túlnyomórészt jól kimunkált, viszont ha egyáltalán íródnak még a XXI. században megkerülhetetlen horrorregények, az nem Langan alkotása lesz. Remélem, mindez nem tűnik lesajnálásnak, sokkal inkább a könyvipar mai állapota futó rövid reflexiónak szántam. Ami természetesen ne tartson vissza téged attól, Kedves Olvasó, hogy megvedd és jóízűen behabzsolt ez a művet!

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr3412657529

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása