...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2017. május 13. 17:17 - Thasaidon

W. Scott Poole: In the Mountains of Madness. The Life and Extraordinary Afterlife of H. P. Lovecraft, Soft Skull Press, 2016, 296 p.

H. P. Lovecraft életműve olyan mértékben ivódott bele napjaink sokrétű populáris kultúrájába közvetlen vagy közvetett módon (név szerinti utalások vagy általános hangulati, mondanivalóbeli párhuzamok révén), ami jóformán példa nélkül áll a történelemben. Nem tudom, mennyire kell ezt részletezni: aki látta a South Park ominózus Cthulhu-idézős epizódját, látta az Alient, játszott már a Quake-kel (vagy akár a Blooddal, az én személyes favoritommal), játszott a Call of Cthulhuval, az Arkham Horrorral, ne adj’ isten a Munchkin Cthulhuval, urambocsá olvasta Stephen Kingtől A ködöt vagy újabban az Újjászületést, avagy épp egy majdnem tetszőleges China Miéville-regényt, hallgatott Black Sabbath-et, esetleg Nile-t, netalántán belebotlott a Titkok a Lovecraft suliból című ifjúságiregény-ciklusba, annak ezt nem igazán kell magyaráznom. Hogy Plüss Cthulhut és az ő vérfagyasztó históriáját ne is említsük, ugyebár. A felsorolás persze a végtelenségig folytatható, amit pedig eddig leírtam, üvöltően hiányos, de voltaképpen nem is egészíthető ki vállalható vagy reprezentatív terjedelművé egyetlen blogbejegyzés keretei között (még a Zothique blog mércéjével sem). Sajátos színezetet adott e ciklopikus mértékű befolyásnak a tény, hogy mindennek forrása egy csontrasszista, fehér, középosztálybeli férfi volt – gondolkodóba is ejtette az értelmiséget, hogyan lehet, khm, etikusan értelmezni, újraérzelmezni ezt az ordas eszméktől terhes hagyatékot. (És most diszkréten feledkezzünk meg arról az apróságról, hogy a rajongó-követők legkésőbb Ramsey Campbellel kezdődően, vagyis nem éppen a napokban nekilátva elég termékeny munkát végeztek e téren.) Mindez természetszerűleg alaposan meglódította a személye, munkássága iránti érdeklődést, kutatást, amelynek következtében a Lovecraft-biográfiák és a Lovecraft személyét, illetve a belőle kialakult jelenséget bemutató írások is gyarapodásnak indultak – amellett, hogy azért S. T. Joshi I Am Providence-e továbbra is megkerülhetetlen mérföldkő marad a Lovecraft-kutatók számára. W. Scott Poole a College of Charleston oktatója, aki az amerikai történelemről, a horrorról és a populáris kultúráról publikált írásokat. A jelen bejegyzésben kivesézett könyve a Lovecraft-életrajzok sorát gyarapítja, de – amint azt a címe is sugallja – legalább akkora jelentőséget kap benne az író kulturális hatása is egészen napjainkig. A „napjainkig” kitétel szinte szó szerint értendő, hiszen 2016-os kiadású kötetről van szó, ami ilyenformán kifejezetten friss, naprakész ismereteket ígér még ebben a viharos sebességgel változó időszakban is, amikor az internetes divatok jóformán napok alatt futnak fel és peregnek le (emlékszel még, Kedves Olvasó, a Trash Dove-őrületre? Ugye, milyen rég volt?).

Poole életet és utóéletet egyaránt ígér könyve címében – 296 oldalra ez kifejezetten vakmerőnek tűnik, tekintve, hogy Lovecraftnak csak az életét Joshi két vaskos kötetben foglalta össze az előbb nevezett művében. A jelen bejegyzésben ismertetett könyv három fejezetéből kettő foglalkozik Lovecraft életével, a fennmaradó egy pedig a továbbélését taglalja. Az életrajzi blokk tartalmilag egyértelműen legjellegzetesebb vonása az, hogy szerzőnk kimagasló hangsúlyt helyez a nők szerepére Lovecraft életében, méghozzá összességében vitathatatlanul pozitív végkicsengéssel. Ha a „Lovecraft és a nők” téma felmerül, azt hiszem, a rajongók túlnyomó többsége Sonia Greene-re asszociál, akit csak kevéssel lemaradva követ Lovecraft édesanyja, Sarah Susan Phillips. Ez a hangsúlyelosztás Poole könyvében is megvan.

Szembeszökő, hogy a szerző összességében pozitívnak értékelte Lovecraft anyjának és feleségének az életében játszott szerepét. Susan Phillips általában megkapja – közönségtől és kutatóktól egyaránt –, hogy elnyomó természete és a Lovecraft külsejére tett megjegyzései torzították az író személyiségét, hozzájárultak ahhoz, hogy túlzottan visszafogottá vált, és emiatt képtelen volt önállóan megállni a helyét az életben. Ezzel összefüggésben szokás megemlíteni azt a Joshitól származó, jól ismert értékelést, hogy Lovecraft számára az anyja halála egyszerre volt lesújtó trauma és felszabadulás. Poole ezzel szemben arra helyezi a hangsúlyt, hogy abban a társadalmi környezetben és élethelyzetben Susan kifejezetten elismerésre méltó módon támogatta egy szem gyermekét. Susan társadalmának terméke volt, egy viktoriánus neveltetésű asszony, ezért voltak „stiklijei”, amelyek egyszerűen annak az időszaknak a felfogásával és szocializációjával jártak. Helyzetét nem könnyítette férje 1893-as megőrülése és 1898-as halála, melyet egyes feltételezések szerint szifilisz okozott, márpedig ezt a betegséget az emberek többnyire a viktoriánus családeszménnyel nem kimondottan összeegyeztethető magatartással szedtek össze, és ez rányomta bélyegét a beteg hozzátartozóira is. Ezek mellett és ezek dacára Susan megadott minden szabadságot és támogatást a kis Howardnak, ami korlátozott anyagi lehetőségei között rendelkezésre állt. Poole kiemel olyan dolgokat, mint hogy Susan nem akadályozta Lovecraftot abban, hogy egy komplett kis laboratóriumot hozzon létre a padláson, nem egyszer otthonuk felgyújtását kockáztatva. És egyáltalán: szó nélkül megvásárolta neki a kis készletet. Hasonlóképp nem erőltette, hogy az ateista öntudatát megdöbbentően korán kibontakoztató kis Howard kihagyja a vasárnapi iskolát. Ezek a mikrokörnyezeti hatások meghatározó jelentőségűnek bizonyultak az író érett személyiségének, világnézetének, önazonosságának kifejlődésében. Ha Susan bigottabb, korlátoltabb lett volna, könnyen elképzelhető, hogy ma nem volna lehetőségünk ismerni azt a Lovecraftot, aki legelemibb horrorélményünket szolgáltatta.

Poole hangsúlyt helyez az elhallgatás szerepére Lovecraft gyermekkorában. Winfield Scott őrületét és halálát fojtott sugdolózás követte a Lovecraft-famíliában. A kis Howard nem volt hülye gyerek: értelemszerűen feltűnt neki, hogy az apja tartósan nincs a közelben, és érzékelhette azt is, hogy valami rejtelmes, kínos hallgatás övezi őt. Tapasztalhatta a rokonok, ismerősök részéről az együttérző tekinteteket, és előfordulhat – elvégre kíváncsi természet volt –, hogy kihallgatott olyan beszélgetéseket az apjáról, amelyeket nem kimondottan gyermek fülének szántak. Ez a gótikus légkör ugyancsak jelentős élmény lehetett Lovecraft személyiségfejlődése szempontjából.

Azt hiszem, kimondottan sajátos megállapítása a könyvnek az, hogy Lovecraft voltaképpen az egyik első „geek”. Már gyermekkorában falta a képregényeket, komplett képzeletbeli világokat hozott létre, játszadozásai megelőlegezték a ma ismert asztali szerepjátékokat. Ez a befordultság és játékstílus természetesen nem sokban segített Lovecraftnak megvetni a lábát kora társadalmában. Viszont előrevetített egy olyan kultúrát, amelynek virágkorát napjainkban tapasztalhatjuk, és ami ezért közelebb hozza hozzánk az egy évszázaddal ezelőtt élt írót.

A kötet két életrajzi fejezete között Susan halála és Sonia színre lépése a vízválasztó: mindkettőre 1921-ben került sor. A második fejezet kevesebb érdekességet tartalmaz, itt feltűnőbbé válik az In the Mountains of Madness egy fő sajátossága, ami alapot ad a kritikáknak: a könyv jelentős mértékben nem más, mint a Lovecraft életéről tett korábbi, domináns szakirodalmi megállítások tömör összefoglalása. Jelentős újdonságot nem tartalmaz azok számára, akik a mindenekelőtt Joshi befolyása alatt végbement kutatási következtetésekkel és trendekkel nagy vonalakban tisztában vannak. Tulajdonképpen nem vádolhatjuk tisztességtelenséggel Poole-t, hiszen ő maga sem csinál titkot az eljárásából. A könyv anyagát egy záró rész követi, amelyben a szerző bemutatja a könyv megírásának elveit, továbbá felsorolja a felhasznált főbb szakirodalmat. Ez a fajta eljárás mégis csalódás annak, aki komolyabban benne van Lovecraft életművében és a Lovecraft-szakirodalomban, mert a mű ezzel egy ismétlőkurzussá fokozódik le.

Ezzel összefüggő probléma a lábjegyzetelés jóformán teljes hiánya. Az egész, közel 300 oldalas könyvben mindössze 56 lábjegyzet található, és ezek is meglehetősen önkényesen kerültek elosztásra. Félreértés ne essék, egy akár nemfikciós könyv sem feltétlenül attól jó, hogy aprólékos hivatkozásokkal van teletűzdelve, de azért egy állítás forrásának pontos megjelölése éppenséggel nem tesz rosszat a belbecsnek. Itt van ugyanis a jádeamulettet szorongató, foszforeszkáló szemű kutyatetem elásva: Poole állításokat tulajdonít szerzőknek, és hol egyetértőleg, hol vitatkozva idézi azokat, utal rájuk. Ezeknél az idézéseknél, utalásoknál azonban gyakran nem tudja meg az olvasó, hogy mely forrásból, illetve a forrás melyik helyéről származnak. A szerző javára szóljon: az idézőjeleket lelkiismeretesen kirakta szó szerinti idézés esetén. És persze tudvalevő: az emberek túlnyomó többsége nem fog olvasás közben a lábjegyzetekre ugrálni, urambocsá’ leemelni a polcról egy megjelölt forrást, ellenőrizendő, hogy valóban az idézett szöveg található-e benne, illetve a szövegkörnyezet egyezik-e a leírtakkal. A lehetőséget mindazonáltal etikus, vagy legalábbis kívánatos lenne megadni az olvasóknak, nem beszélve a praktikus szempontokról. Ha egyszer a szerző vitázik – márpedig azt is teszi –, illő volna megadnia címzettjeinek a bírált, korrigált álláspont forrását. Ezzel nemcsak az olvasót mint autonóm ítéletalkotásra képes személyt tiszteli meg, de saját műve számára is megadja a lehetőséget, hogy arra az olvasó egy későbbi diskurzusban hivatkozzon saját álláspontjának megalapozására. Az In the Mountains of Madness ebben a formában a komolyabb vitákban elég rizikós hivatkozási alap lesz.

Időnként a szerzőtől a meredek következtetések sem idegenek. Amikor például Sarah Susan Phillips-t a kritikákkal szemben védi, L. Sprague de Camp vádjait arra is alapozva veti el, hogy de Camp a Conan-írásaiban is csak trófeaként ábrázolja a nőket. Valószínűleg így van – nem olvastam de Camp műveit –, de a fikciós ábrázolásmódból egy konkrét személy jellemzésére következtetni nem éppen a legszerencsésebb.

Nem segítik a helyzetet a konkrét, szembeszökő tárgyi tévedések. Ezek arányáról, mennyiségéről nem tudok képet adni: lehet, hogy csak egy-kettő fordul elő, lehet, hogy sok. Annak leírása viszont, hogy Clark Ashton Smith fikciós termésében két fontos novellaciklust azonosíthatunk, legalábbis határozott szemöldökfelvonást vált ki bárkiből, aki akár csak egyetlen bekezdésnyi szöveget elolvasott már életében Lovecraft írói-baráti köréről. Ismét hangsúlyozom: a tévedések mennyiségét illetően nem tudok hiteles adattal szolgálni, egy ilyen hiba azonban legalábbis óvatosságra int, és a pontos hivatkozások ritkasága nem segít eloszlatni a kételyeket. Mellékesen érdemes utalni rá, hogy a könyv Amazon-oldalán Scott Connors elég lesújtó bírálattal illeti Poole írását, amit jelentős mértékben a ténybeli tévedésekre alapoz. Connors a másodvonalbeli Lovecraft-kutatók körét gyarapítja, ő szerkesztette például az H. P. Lovecraft: A Century Less a Dream című tanulmánykötetet. Mondhatni tehát, hogy valószínűleg ő is ért Lovecrafthoz. Az ő véleményét tekintve azt hiszem, érdemes komolyan venni az említett aggályt.

Ami engem illet, hiányoltam a tárgymutatót is a könyv végéről. Meglehet, Poole írása nem egy tudományos mérföldkő, és valószínűleg nem is a Lovecraft-jelenség tudományos kutatóinak lesz első számú segítőtársa, ennek ellenére bármely olvasó számára hasznos lenne egy tárgymutató, hiszen bármikor előfordulhat, hogy az ember gyorsan ki akar keresni valamilyen konkrét információt. A könyv egyébként tematikailag nagyon jól átlátható, az olvasó hamar megtalálhatja, amit keres, de tárgymutatóval mégis egyszerűbb és biztosabb.

A kötet harmadik fő tartalmi egysége Lovecraft utóéletét meséli el, az Arkham House megalapításának, és a Derleth-mítosz születésének jól ismert történetétől egészen napjaink semmihez sem fogható Lovecraft-dömpingjéig, a legkülönfélébb szubkultúrákban, művészeti zsánerekben történő, virágzó recepciójáig. Természetesen nem marad el a reflektálás a WFA-ügyre sem, amelyben a szerző nagyjából hozza a kötelezőt: Lovecraft korának gyermeke, rasszizmusa azonban elítélendő, mindemellett Poole egész jól bemutatta a vita és a problémakör fontosabb kérdéseit. Egyébként általánosságban jellemző erre a fejezetre (is), hogy nem nyújt kiemelkedő újdonságot, és nem bocsátkozik aprólékos részletekbe semmilyen tárgykörben. Ehelyett röviden, olykor szinte a közhelyesség talajáról sem elrugaszkodva ismerteti a lovecrafti hagyaték továbbélésének legfontosabb formáit, állomásait. Szó esik a Necronomiconról, filmekről, sorozatokról, videojátékokról, metálbandákról, szerepjátékokról, szerepjátékos találkozókról, és még ki tudja miről – de csak keveset csipegetünk, épp annyit, hogy minimális rálátásunk legyen a kétségkívül szerteágazó témára. Nem maradnak el Lovecraft hagyatékának legfontosabb irodalmi továbbvivői sem: olvashatunk például Ramsey Campbellről, Thomas Ligottiról, Stephen Kingről, China Miéville-ről, Victor LaValle-ról. Mondani sem kell, aki olvasta S. T. Joshi témába vágó értekezéseit az első három szerzőről, az túl sok újdonsággal nem találkozik. Talán annyival, hogy Poole kifejezetten pozitívan – és talán nem túlzás hozzátenni: elkerülhetetlen mainstream felületességgel – értékeli King munkásságát és jelentőségét, szemben Joshival, aki, mint tudjuk, lényegében felmosta vele a padlót a róla írt kritikájában, mely a The Modern Weird Tale című könyvében jelent meg (persze King műveit illetően e helyütt se pro, se kontra nem kívánok nyilatkozni).

Ha Lovecraft irodalmi örököseinél tartunk, engedtessék meg e körben egy kis kitérő, ami a hivatkozások hiánya miatti aggályokhoz kapcsolódik. A Ramsey Campbellel kapcsolatos szakasz tömören úgy foglalható össze, hogy a brit természetfeletti horror egyik vezető alkotója kezdetben erősen lovecrafti behatásokkal operált, amit aztán fokról-fokra maga mögött hagyott, ahogyan az író felfedezte saját hangját, valamint írói példaképének korlátait. A lovecrafti hangulat, utalások azonban nem tűntek el végérvényesen Campbell műveiből, és a The Darkest Part of the Woods című, 2002-ben kiadott regényből határozottan Lovecraft köszön vissza. Ez vagy igaz ebben a formában, vagy nem, a gondolatmenet helytállóságáról nem áll szándékomban itt állást foglalni. Afölött viszont nehéz elsiklani, hogy S. T. Joshi egy Ramsey Campbellről írt tanulmánya (From the Cosmic to the Human: H. P. Lovecraft’s Influence on Ramsey Campbell), mely a Lovecraft and Influence című tanulmánykötetben látott napvilágot, ugyanerre a következtetésre jutott. Eléggé úgy tűnik, hogy Poole átemelte ezt a gondolatmenetet a saját könyvébe, pontos hivatkozás viszont ismét nincs. Alapvetően ismeretterjesztő könyvről van szó, ami önmagában nem követeli meg a források precíz nyomon követését, ez a fajta átemelés azonban meglehetősen slendrián eljárásról tanúskodik. A vicces egyébként az, hogy a könyv végén a szakirodalom-ismertetőben a szerző utal erre a tanulmánykötetre, és annak néhány szerzőjét külön kiemeli – Joshi azonban nincs köztük.

A szerző nem kerüli meg Lovecraft életének, világlátásának sarkalatos, illetve vitatott pontjait. Poole ezen a téren is alapvetően ismerős nézőpontokat mutat be. Itt kicsit érdemes megint elidőzni a rasszizmus problémáján: a kötelező körökön túl Poole említést tesz arról, hogy diákjai többsége a Cthulhu hívását olvasva arra a kérdésre, mi Lovecraft filozófiája, azt a választ adta, hogy a rasszizmus. Sok mindenről tanúskodhat ez a tapasztalat. Kétségtelen: Lovecraftot nem kellett félteni a nem árja etnikumok szapulásában, hiszen bármilyen erről szóló versenyben kiütéses győzelmet aratna. Mégis aggasztó ennek az asszociációnak a dominanciája, mert Lovecraft komplex személyiségét megengedhetetlen módon leszűkíti: mintha minden csak a fajról szólt volna nála, márpedig ez meredek, sőt, nevetséges állítás egy Lovecrafthoz foghatóan széles érdeklődésű és olvasottságú emberről.

Az In the Mountains of Madness elvitathatatlan erénye a stílusa. Ez nem meglepő, hiszen az írásban jártas szerzőről beszélünk, mégis említést érdemel, hiszen alapvetően meghatározza a befogadást. Poole könnyed, érthető, lendületes stílusban fejti ki a könyv témáit, egyértelműen kikapcsolja az olvasót. A könyv olvasása öröm, még úgy is, hogy az olvasó hamar rájön: a leírt tartalommal találkozott már máshol, sokkal precízebb kivitelben. Én személy szerint kifejezetten élveztem például azokat a sztorikat, amelyekkel a szerző azt érzékeltette, milyen pezsgő élet folyik Lovecraft körül Rhode Island-en. Mivel a könyv tömören összefoglalja a Lovecraft életéről és hagyatékáról való legfontosabb ismereteket, egy könnyed ismétlésként is felfogható, amelyben az ember jóformán bárhol, bármikor elmélyedhet. Nem valószínű, hogy sokan olvasnák újra az I Am Providence-t, az In the Mountains of Madness viszont az előbbinek töredékét kitevő oldalmennyiségével szórakoztató szinten tartást jelent.

A könyvet Lovecraft fikciós írásainak áttekintése zárja, melyben ismertetésre kerül a megírás és az első megjelenés dátuma. Poole ezután kezdőknek, középhaladóknak és haladóknak („neofitáknak”, „adeptusoknak”, „kultistáknak”) szóló javaslatokat tesz az író életművével való ismerkedésre. Ez egészen jó, bár az „álomciklus” novellái mintha elsikkadnának benne. A könyv legvégén a főszövegtől elkülönülve bemutatásra kerül a Necronomicon utóélete.

Summa summarum: W. Scott Poole az In the Mountains of Madness-szel nem találta fel a spanyolviaszt. Szakmai előéletéből látható, hogy korábbi munkássága nem összpontosult kifejezetten a rémtörténet-irodalomra, a jelen könyv pedig nem annyira újdonságokat törekszik demonstrálni valamilyen részkérdésben, inkább tömör foglalatát adja a Lovecraftról mint emberről és diskurzív entitásról kialakított kép egészének. A könyv kiváló segédlet a populáris kultúra bármely ágával foglalkozó publicistáknak, bloggereknek, egyéb szerzőknek, véleményformálóknak, akik az általuk követett temérdek zsáner és alkotó mellett szeretnének átfogó képet nyerni Lovecraft megkerülhetetlen személyéről is. A viszonylag szűk terjedelem és a könnyed stílus ehhez a célhoz ideális. Ugyanígy javasolható a könyv bárkinek, akiben valamiért feltámadt az érdeklődés Providence rémkirálya iránt. Mindezeket a funkciókat erősítik a kötetet záró „ismerkedési javaslatok” is. A Lovecraftról folyó esetleges viták résztvevői számára azonban ez a mű nem a legjobb érvelési segédlet a fentebb kifogásolt módszertani hiányosságok miatt: nekik érdemesebb a „tiszta forráshoz” visszanyúlni. Azok számára pedig, akik évek óta tanulmányozzák Lovecraft munkásságát, követik a vele kapcsolatos szakirodalmat, Poole könyve semmi újdonságot nem tartogat. A nők szerepe kapcsán kifejtett gondolatai érdekesek és izgalmasak, de a szórványos hivatkozási gyakorlat miatt helytállóságuk, eredetiségük nehezen értékelhető.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr2712503075

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...