...where the stars come out in terrible brightness before eventide...

2016. június 22. 17:45 - Thasaidon

Villámposzt – interjú S. T. Joshival

Gőzerővel készül a poszt egy olyan olvasmányról, amiről már egy ideje tervezek írni, és ami azt illeti, meg is ígértem egy kommentelőnek. Most azonban villámposztra kényszerülök, szeretnék ugyanis egy érdekességet megosztani a Kedves Olvasóval. Nem túl régen felütötte a fejét egy komoly kezdeményezés a lovecrafti hagyaték magyar nyelvű közönség számára való terjesztését, feldolgozását és továbbgondolását célozza. Ennek a kezdeményezésnek kézzelfogható eredménye a The Black Aether, illetve az Azilum magazinok. Előbbi kifejezetten fikciós írásokat tartalmazó orgánum, ami az 1920-as és ’30-as évek pulpjai nyomdokain nyújt teret a lovecrafti gondolat- és hangulatvilágot átvevő irodalom számára, az utóbbi pedig szűkebben Lovecraft örökségére fókuszál, könyvismertetőkkel, kritikákkal, jeles elődök és utódok műveinek, vagy éppen kapcsolódó tudományos cikkeknek a fordításaival. Mindkét orgánumnak két száma jelent meg eddig. A The Black Aether eleinte lovecrafti témákkal általában foglalkozó honlapként indult, illetve fut és frissül jelenleg is, és ez a megjelenési formája az, ami számunkra most érdekes, ugyanis készítettek egy igen alapos interjút S. T. Joshival, a nemzetközi Lovecraft-recepció nagyágyújával, mely az alábbi linken olvasható. Joshi egyébként ma tartja 58. szülinapját (meglepő, de örvendetes, hogy még csak ennyi), amihez természetesen sok boldogságot és még legalább ennyi aktív esztendőt kíván a Zothique blog.

http://www.theblackaether.com/2016/06/18/s-t-joshi-interju/

Szóval tessék szépen olvasgatni. A szerkesztőség pazar munkát végzett, általánosságban a két magazin komoly vállalkozás, és maga az interjú is szépen össze lett rakva. De természetesen nem én lennék, ha nem pofáznék hozzá a tartalmához.

Sajnos – ám érthető módon – a kérdezőknek le kellett szűkíteniük a feltett kérdések körét. Nem lehetett könnyű, pláne, hogy voltak hárman, de jól kezelték a nehézséget, és kifejezetten érdekes kérdések kerültek elő, amelyek a régi motoros Lovecraft-kedvelők figyelmére éppúgy számíthatnak, mint az író munkásságával épp csak ismerkedőkére. Az első kérdés – mi motiválta Joshit e roppant teljesítményben – majdhogynem naivnak hathat, mert ehhez a munkához jóformán evidens, hogy szenvedély, sőt, nem csekély mértékű elborultság is szükséges. Hozzáteszem, ehhez jókor is kell jó helyre születni: amikor Joshi színre lépett, bőséggel tátongtak lyukak – mit lyukak, szakadékok – a Lovecraftról való ismeretekben, amire szerencsére volt fizetőképes kereslet – mégiscsak egy 300 millió körül mozgó népességű országról beszélünk. Személy szerint izgalmasnak tartanám annak taglalását is – talán majd a következő interjúban, hisz a szerkesztők ígérete szerint ez nem az utolsó volt –, hogy milyen akadályok, konfliktusok merültek fel a munkájában, előfordult-e, hogy valamilyen könyvét, könyvötletét egy kiadó nem fogadta (ezt mondjuk nem hiszem), avagy volt-e személyes, magánéleti vitája azért, mert azzal foglalkozik, amivel.

Örültem annak a kérdésnek, hogy Joshi milyennek képzeli Lovecraftot élőben, és örültem a válasznak, mert én is hasonlóan gondolom (hehe, ez nem nehéz, Joshi szakkönyvein „nőttem fel”): Lovecraft nem valamiféle depressziós vagy elmebeteg volt, hanem egy roppant különös, de izgalmas – és mindenekfelett tudásszomjas – egyéniség. Tetszik, ahogy kihangsúlyozza személyiségének sokszínűségét, komplexitását; és ez a szemléletmód, pontosabban az azt alátámasztó tények szerintem kihúzzák a talajt azon reduktív elképzelések alól, amelyek egyetlen tényezőre – elmebajra, traumára, osztályszorongásra, az idegentől való félelemre, vagy bármi egyébre – vezetik vissza azt, hogy Lovecraft a horrorban – avagy, ha úgy tetszik, „weirdben”, itt és most megengedhető, hogy ne foglalkozzak a kettő közötti különbséggel –, vagyis a félelmet középpontba helyező műfajban alkotott. Ezzel valódi többletet nyerünk Lovecraft fikciós írásainak élvezete mellé.

Érdekes a kozmicizmus említése mint Lovecraft legjelentősebb és legeredetibb hozzájárulása az irodalomhoz – és, teszi hozzá Joshi, talán a filozófiához. A kozmicizmus egyrészt a világegyetem mérhetetlenségének és közömbösségének, másrészt az emberiség ebben elfoglalt, tébolyítóan jelentéktelen helyének felismerése – a kozmicizmus élményét e két felismerés együttese adja. Rendszerint hiányosságként érzékeltem Joshinál azt, hogy nem foglalkozott a kozmicizmus tapasztalatának társadalmi megfelelőjével. Kétségtelen, Lovecraft nem volt „társadalmi író” semmilyen értelemben, nem foglalkoztatták őt sem társadalmi csoportok, sem személyiségek, jellemek, sőt, utóbbiak ábrázolásától kifejezetten elzárkózott: megeshet, hogy tehetsége sem lett volna hozzá, de tudatosan nem is összpontosított a karakterleírásokra, elvégre az ő fókuszában a világegyetem közömbös hidegsége állt. Ugyanakkor a kozmicizmus által kiváltott félelem távoli, elvont, és talán nem is véletlen, hogy épp a horror az, ami az ábrázolhatatlan szörnyek és magatehetetlen emberek felvonultatásával ezt a félelmet testközelbe tudja hozni. Mert egyébként miről van szó? A világegyetem nagy. Nagyon nagy. És még annál is nagyobb. Az emberiség és a Föld ehhez képest kicsi. Nagyon kicsi. És még annál is kisebb. Oké. Ez mind nagyon jó, de ha az embernek nincs affinitása ahhoz, hogy absztrakt filozófiai kategóriákban gondolkodjon, akkor a kozmicizmusban rejlő „tanulság” semmitmondó lesz számára. Márpedig az emberek többsége nem absztrakt kategóriákban gondolkodik. Ebből kifolyólag nem is mozgatja meg a tény, hogy parányok vagyunk a mérhetetlen természeti világban. Jelentéktelenségünk ugyanakkor társadalmi valóságunkban is megmutatkozik. A XX. századra a szilárdnak hitt értékek egyre inkább megkérdőjeleződtek – Lovecraftnak a múlthoz való visszanyúlása is tudatosan önkényes lépés volt –, és ezzel együtt megingott az eltömegesedett, elszemélytelenedett ember helye a világban. A modern művészet reflektált erre az állapotra, Lovecraft pedig mindennek kortársa volt, így ésszerűen felvethető, hogyan lehet őt elhelyezni a modernizmus kontextusában – amint arra például izgalmas kísérletet tesz egy szerzőpáros a New Critical Essays on H. P. Lovecraft című kötetben (Slime and Western Man: H. P. Lovecraft in the Time of Modernism), de érinti a témát kicsit korábbról, a 2012-es Lovecraft Annualben Sean Elliot Martin Lovecraft, Absurdity, and the Modernist Grotesque című tanulmánya is. De ha eltekintünk Lovecraftnak a modernizmussal és a modern kor életérzésével való közvetlen kapcsolatától, akkor is belegondolhatunk abba, hogy mindennapi életünket olyan társadalmi folyamatok határozzák meg, amelyeket nem tudunk irányítani, sőt, adott esetben magunk is részeseik vagyunk. A 2008-as gazdasági válságot nem a mezei átlagember okozta, de hogy megszenvedi, az hótziher. Lehet, hogy egy termék környezetkárosító eljárással készül, de ha olcsóbb a Tescóban, akkor azt vesszük meg. Szomorú dolog a magyar textilipar összeomlása a rendszerváltás után, de úgyis az olcsó kínai inget fogjuk megvenni. Talán súlyos vagy fölösleges terhet jelent a költségvetésnek valamilyen szociális támogatás, de kik vagyunk mi, hogy ne vegyük igénybe, ha jogosultak vagyunk rá? Vagyis bár itt nincs szó a kozmosz hatalmasságáról, az egyén totális – és törvényszerű – eljelentéktelenedése elég jól felszínre kerül, és ez a lovecrafti élmény sokkal testközelibb átéléseként jellemezhető, mint abba belegondolni, hogy a világegyetem nagy, mi pedig kicsik. Valóban, Lovecraft novellái filozófiai szintű állításokat tesznek a világról és az emberi állapotról, ugyanakkor szerintem érdemes az ő örökségét abban a kontextusban is vizsgálni, amelyben konkrétabban megélhető.

A Lovecraft szemléletmódját megközelítő szerzők apropóján én azért utalnék Algernon Blackwood The Willows című novellájára, amit Lovecraft a legkiválóbb rémtörténetnek tartott – bár egy kései megnyilvánulásában Arthur Machen The White People című novelláját nevezte meg mint első számú kedvenc rémírását. Ezen a blogon régebben irkáltam róla, és valószínűleg nálam okosabb emberek is sokkal alaposabban kivesézték, mindenesetre Blackwood nevezett elbeszélése talán a Lovecraft előtti legsikerültebb megfogalmazása volt annak, aminek kifejezésére Lovecraft programszerűen törekedett. Ez annak ellenére van így, hogy Blackwood misztikus-ezoterikus világlátása tökéletesen elütött Lovecraft sziklaszilárd materializmusától.

Joshi elég sok könyvet írt és szerkesztett, melyek jó része Lovecrafthoz és tágabban a rémtörténethez köthető, de akadnak egyéb szerzemények is az arzenálban, így például írt vitairatot a konzervatívokkal szemben (hősünk erősen szociálliberális vonzódású), szerkesztett ateista szöveggyűjteményt (szeretett Lovecraftra is fontos ateista gondolkodóként tekinteni, ami szerintem túlzás), vagy éppen dokumentumgyűjteményt a nőkkel szembeni történelmi igazságtalanságokról. Izgalmas lenne elidőzni kicsit ezen a témán is: hogyan alakult ki a világnézete, miért foglalkozik azokkal a Lovecrafton túli szerzőkkel, akikkel foglalkozik, hol helyezi el magát az amerikai politikai palettán.

Lovecraft rasszizmusán sokat csámcsogni kissé beszűkült és félrevezető dolog, de érdekes kérdésnek tartom, vajon Joshi személyesen hogyan élte meg Lovecraftnak a műveiben és privát dokumentumaiban megmutatkozó rasszizmusát (ami nekem amúgy egyáltalán nem jött át a fikciós írásait olvasva), illetve volt-e bárminemű tapasztalata vagy észlelése arról, hogy a nem fehér közönség Lovecraft-élménye tendenciózusan eltért-e, eltérhetett-e a fehér közönségtől. Feltételezhető, hogy egy fekete számára elolvasni a Harlemi Füstös jellemzését a Herbert Westben, avagy egy első vagy második generációs bevándorló számára elolvasni a Red Hookot nem egy kimondottan lélekemelő cselekedet. Másfelől azonban Lovecraft írásai alapvetően univerzális élményt közvetítenek: a rettegést és parányságunk megtapasztalását. Érdekes kérdés lehet, hogy ez a kettő hogyan csapódik le a Lovecraft által idegennek tartott és megvetett csoportok vonatkozásában.

Izgalmas lenne hallani Joshi bővebb álláspontját a rémtörténetek szubverzív jellegéről. Ez a kifejezés Rosemary Jackson fantasztikumról írott értekezésének (Fantasy: The literature of subversion) központi kategóriája, és azt jelenti, hogy a fantasztikum olyan jelenségeket ábrázol vagy vonultat fel, amelyek kívül állnak a tudatalattiban rögződött társadalmi kategóriáktól, ezért azokhoz képest, negatív viszonyban határozhatók meg (pl. ismert/known vs. ismeretlen/unknown). Ezzel a megközelítéssel vitatkozik például Noël Carroll a The Philosophy of Horror or Paradoxes of the Heart című klasszikusában, gyakorlatilag úgy érvelve, hogy Jackson picit túltolta a társadalmi kategóriákkal szembeni gyanakvását (megesik azoknál, akik pszichoanalízisre adják a fejüket), és egyáltalán nem szükségszerű, hogy a horrorban előforduló dolgok elfojtottak legyenek, mert az is lehet, hogy csak nem vettünk róluk – illetve vettek a karakterek – tudomást. Remélhetőleg idővel mindkét könyv alaposabb bemutatására sor kerül itt, most csak azért hoztam fel őket példának, hogy láttassam, a szubverzió fogalmáról a rémtörténettel elméleti igénnyel foglalkozók körében volt diskurzus, így érdekes lenne egyszer Joshit bővebben megkérdezni erről.

No, de mindegy is. Összességében ajánlom mindenki figyelmébe a The Black Aether interjúját, amelyben akad egy-két helyesírási hiba és nyilvánvaló félrefordítás, de ezek inkább csak gyerekbetegségek, amiket ki fog nőni a szerkesztőség.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zothique.blog.hu/api/trackback/id/tr828833134

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
...where the stars come out in terrible brightness before eventide...
süti beállítások módosítása