A The Black Castle két központi alakja, a vámpír Don Sebastian de Villanueva és a nagyinkvizítor Diego de Villanueva közötti utolsó párbeszéd során – ténylegesen utolsó dialógusukat már két vámpír folytatja – előbbi felveti, hogy „[a]z ő [Kolumbusz Kristóf] Újvilágában kellene meghúzódnunk, mert e világ nem sok helyet kínál számunkra” (“[w]e should be in his New World now, for this world has little room in it for you and for me”). Les Daniels e jelenettel tulajdonképpen megelőlegezi a mű folytatásának helyszínét.

Sebastianból jóformán nem marad más az első regény végére, mint egy ezüstkoponya. A vámpírnak valahogy híre kelt a spanyol bűbájosok és alkimisták között, és lecsaptak az ereklyére. A koponya hosszas hányattatás után, nem éppen tisztességes úton a gyáva, izgága és igencsak világias ambíciókkal (minél több arany összeharácsolása) rendelkező alkimistához, Alfonso Martinezhez került, aki az Inkvizíció elől az Újvilágba menekült. Martinez szentül hiszi, hogy az aranyukról híres őslakosok megtalálták a Bölcsek Kövét, és magát kirurgusnak kiadva követi a konkvisztádorokat Tenochtitlanba, az Azték Birodalom fővárosába, hogy ő is kivegye részét a zsákmányból.

1520-ban kapcsolódunk be az eseményekbe. Hernán Cortez és harcosai, valamint indián szövetségeseik a bábkirállyá alacsonyított Montezumán keresztül irányítják a várost. A nyugalom vihar előtti csendnek bizonyul: Montezuma öccse, Cuitlahuac, akit az őslakosok legitim uralkodójukként ismernek el, lázongást szít, melynek során Montezuma is életét veszti. A számbeli fölényt Cortez sem képes ellensúlyozni, ezért éjnek idején kioson a városból.

Amikor Martinez Tenochtitlanba érkezik, néhány azték harcos elrabolja őt. Toci, a papnő színe elé viszik, aki elveszi tőle az ezüstkoponyát, majd emberáldozatot mutat be, és feltámasztja Sebastiant. Sebastian arra kéri Martinezt, figyelje meg az aztékok szertartásait, cserébe nem engedi, hogy az aztékok kezet emeljenek rá. Célja, hogy felfedezze a végső túlvilági boldogság titkát. A cselekmény ezáltal tulajdonképpen két, eltérően hangsúlyos szálra osztódik. Egyrészt az olvasó szemtanúja lehet annak, ahogy Cortez visszatér és beveszi Tenochtitlant. Másrészt ezzel párhuzamosan Sebastian, akit az őslakosok Tezcatlipoca, azaz Füstölgő Tükör (Smoking Mirror – az elnevezés az aztékok által gyakran használt obszidiánra utal) istennel azonosítanak, maga is hajszolja a valódi Füstölgő Tükröt, hogy eggyé váljon vele. Ez utóbbi szál a fontosabb, ám a kettő elválaszthatatlanul összefonódik: Sebastiannak versenyt kell futnia az idővel, hiszen Cortez visszatérése és diadala, így az Azték Birodalom pusztulása elkerülhetetlen.

A The Black Castle-t olvasva én nemigen figyeltem fel rá, de úgy tűnik, Sebastian nem volt kifejezetten elégedett túlvilági helyzetével. Ez abból derül ki, hogy hálás Martineznek, amiért akaratlanul is hozzájárult a feltámasztásához, és elsődleges céljául tűzi ki az istennel való találkozást, aminek minden más megfontolást alárendel. Örül, amiért az aztékokhoz került, mert ebben a birodalomban valódi hittel rendelkeznek az emberek, és van reális esély az isten létére.

Látható, hogy Sebastiannak az istenekről alkotott felfogása megfelel annak, amit gondolkodásmódjáról megtudtunk a The Black Castle-ben. Az istenek képzetek, melyeket az emberek hite tesz valóságossá. Ebből az a különös következtetés adódik, hogy az isten is függ az emberektől, nemcsak fordítva, mert csak akkor életerős, ha elég sokan hisznek benne. Sebastian meghökkentő hasonlattal érzékelteti ezt a viszonyt.

„– Micsoda az isten? – kérdezte Don Sebastian, és leült a kőlapra, melyen újra testet öltött. – Olyan lény csupán, aki a híveinél nagyobb hatalommal rendelkezik. Aki erőt nyer elhivatottságukból. Egy szó, mint száz, sokban hasonlít a vámpírra.”

“‘What is a god?’ asked Don Sebastian, seating himself on the stone slab where he had found another incarnation. ‘Only a being with more power than its followers. And one who gains strength from their devotion. In short, a creature much like a vampire.’”

E hasonlatot maga Sebastian is indokolttá teszi. Az idézet szövegkörnyezetében a vámpír épp meggyőzi Martinezt, hogy védelméért cserébe álljon mellé. Az alkimista ezt más választás híján elfogadja, ugyanakkor hangot ad aggályának, miszerint Sebastiant nem az ő jóléte vezérelte. Sebastian erre a következő feleletet adja.

„Természetesen. Kedvemre való, ha valaki aggódik. Ennél kevesebbel beérni az ostobaság beismerése. Légy hát körültekintő, Martinez, ha úgy tartod jónak, ám emlékezz: a túlzott óvatosság az ostobaság másik válfaja. Meglásd, ha hiszel bennem, nem leszek fukar tanítód.”

“Of course. I like a man who worries. To do less is to confess stupidity. Be cautious, Martinez, if it pleases you, but remember that toot much caution is another sort of folly. Believe in me, and you will find me a generous master.”

Martinez nem fogadja meg Sebastian intelmét, eluralja őt a félelem és a bizonytalanság, ezért elárulja Sebastiant. A vámpír bosszút fogad ellene, melyet természetesen be is tölt. E lépésével éppoly féltékenynek bizonyul, mint az Ószövetség Jahvéja, aki, mint tudjuk, meglehetősen nehezen tolerálta, ha valaki nem tudott tökéletes odaadással viszonyulni hozzá. Az isten és a vámpír közötti párhuzam ebből a szempontból is megáll: egyikük sem viseli, ha elárulják.

A The Black Castle-ben Sebastianon kívül két fontos személlyel találkoztunk, akik valamilyen módon kapcsolatba kerültek a főhős filozófiájával. Egyikük Diego volt, aki legbelül a pokol valóságát hitte, és ez is lett osztályrésze a halálát követően, a másik pedig Margarita, aki úgy vélte, a halál után nincs semmi, és az olvasónak jó oka van azt feltételezni, hogy végzetét követően az üres sötétség várt rá. A The Silver Skullban ismét két ilyen kiemelt személy szerepel: Martinez és Toci.

Martinez az ügyeletes hitetlen szerepét tölti be a műben, ám alapvetően különbözik Margaritától. Utóbbi kiábrándult, cinikus, amire bőven volt oka, hiszen alaposan elbánt vele a sors, már azelőtt, hogy az Inkvizíció kezelésébe került. Az előbbi egyszerűen gyáva, aki mindig az erősebbhez húz, és közben csak a földi meggazdagodás vezérli. Minden veszélytől megretten: már az egyik korai csatajelenetben ki akar menekülni a sebesülteknek fenntartott fedezékből, aztán amikor rájön, hogy odakint sem biztonságosabb, vissza akar iszkolni. Első emberölése orvtámadás eredménye. Aztán az aztékoknál Sebastiannal töltött idő sincs a kedvére, hiszen nemcsak egyedül van, de az életéért is aggódik, és amikor a vámpírral és Tocival Texcocóba mennek egy szertartást lebonyolítani, kísérőiket megmérgezi, majd elszelel. Nyilvánvalóan beleesett a hibába, amelytől Sebastian óvta.

Ugyanakkor nála markánsabban jelent meg a probléma, amit már Margarita kapcsán is érzékeltetett a szerző. Texcoco közelében, egy komoly hangvételű beszélgetés során Martinez hangot is ad ezen aggályainak.

„Sebastian az alkimista mellé térdepelt, majd őszinte törődéssel beszélni kezdett hozzá. – Emlékezz, mit meséltem neked a Füstölgő Tükörrel találkozó, de kezüket felé kinyújtani tétovázó emberekről. Meglehet, csak példázat, de nagy igazságot rejt. Személyes tanulmányaim győztek meg róla, hogy az ilyesfajta erőkben való hit követeltetik meg azoktól, akik részesülhetnek belőlük. Talán az emberi gondolatoktól gyarapodnak, talán azok vonzzák és táplálják őket. A kételkedőket mindenesetre sohasem szólítják.

– Még ha ez mind igaz is lenne – ellenkezett Martinez –, mit tehetnék én ez ügyben? Hogyan szoríthatnám magamat a hitre? Miként összpontosíthatnám akaratom olyasmire, amit elképzelni nem tudok, megpillantani rettegek? Nem vagyok hozzád hasonló. Közönséges ember vagyok közönséges álmokkal. A legtöbb, amit valaha reméltem, a gyönyörökben gazdag élet. Még az alkímiával sem törtem magasabb célok felé. Később bizonyára eltűnődtem volna a halálon, de nem most. Félek Füstölgő Tükörtől. És félek tőled.”

“Sebastian sank down to his knees beside the alchemist and spoke to him earnestly. ‘Remember what I told you, Martinez, about those who meet Smoking Mirror but are afraid to reach out to him. It may be only a parable, but there is great truth in it. My own studies have convinced me that belief in these powers is demanded of those who would receive them. Perhaps they grow from human thoughts, or perhaps such thoughts attract and nourish them. But surely they will never summon one who doubts.’

‘Even if it’s true,’ protested Martinez, ‘what can I about it? How can I make myself believe? How can I concentrate my will on something I cannot imagine and am afraid to see? I’m not like you. I’m just an ordinary man with ordinary dreams. The most I ever hoped for, even with the aid of alchemy, was to have a life of pleasure. I might have thoughts of death later, but not now. I’m afraid of Smoking Mirror. And I’m afraid of you.’”

Martinez a külső, objektív körülményekben hisz, amelyeken az embernek nincs lehetősége változtatni. Nincs semmiféle víziója arról, mit akar az élettől; még az egyszerű anyagi gazdagságot – amire persze csaknem minden teremtett lélek vágyik – is csak reméli. A hitről vallott felfogása összhangban áll ezzel a gondolkodással: az csak úgy „eltölti” az üres edényként várakozó, passzív egyént, ha pedig ez nem következik be, akkor el van intézve a dolog. Amikor pedig felfogásának zsákutca jellegével szembesül, megretten. Helyzetével Daniels a modern (posztmodern? poszt-posztmodern?) ember dilemmáját érzékelteti igen erőteljesen. A The Black Castle-t elemző bejegyzésemben hablatyoltam egy keveset a mű eszmetörténeti jellegéről, és egy aspektusból az a jelleg itt is relevanciával bír. Az előre lefektetett, változtathatatlan szabályok olykor megbéklyózzák az embert, azonban konformitásérzetet is nyújtanak: kiszámíthatóvá, ismerőssé teszik a világot, tudatosítják az emberben, hogy a dolgok egy meghatározott rend szerint működnek, szilárd viszonyítási alapot szolgáltatnak. Mára ez a bizonyosság megingott. Az ember saját maga kényszerül kijelölni és kiharcolni a helyét a világban, és saját maga kell, hogy felépítse az önmagába és a céljaiba vetett hitét. Ha ezt nem teszi meg, vagy céltalanul sodródik az életben, vagy előbb-utóbb kiég. Martinezt ez a belső üressége végletes gyávaságba taszította: egyszer a spanyolok, egyszer Sebastian oldalán látjuk, de mindig megfutamodik, amikor nehézségbe ütközik. Amikor halálának pillanata elközeleg, mintha már ő is megfáradt volna ebben az örökös menekülésben: egy hanggal sem tiltakozik az ellen, hogy Sebastian betöltse rajta bosszúját, noha a vámpír szándéka egyértelmű.

Sebastian sem csak úri passzióból hajszolja a spirituális tanokat.

„Szerinted miért törekszem kibogozni e rejtelmeket? Azért, mert muszáj. Másban nem reménykedhetem. Vissza többé nem fordulhatok, emberré nem válhatok. Csak előre léphetek, bármerre is vezessen utam. Ezen istenség, e hatalom talán az egyetlen dolog a világmindenségben, amely elegendő erővel bír ahhoz, hogy kiemeljen romlandó porhüvelyemből, és felszabadítson.”

“Why do you think I seek to solve these mysteries? Because I must. There is no other hope for me. I can never turn back, and never be human again. I must go forward, wherever it takes me. This god, this force, this power may be the one thing in the universe with strength enough to lift me out of this decaying shell and set me free.”

E gondolatok az ismeretlenbe vetődött ember képét vázolják fel az olvasó előtt. Szinte közhely, hogy egy cél elérése érdekében mindig vállalni kell bizonyos kockázatokat, és olykor bizonyos jól megszokott, kényelmet adó körülményekről kell lemondani. Ilyenkor az élet „viharába” került illető arra kényszerül, hogy minden követ megmozgasson célja eléréséhez, különben kudarcot vall, aminek drasztikus következményei is lehetnek. Sebastian most épp ilyen elszánt, küzdelemre kényszerült személyként jelenik meg. Motivációja egyáltalán nem felemelő: e ponton szó sincs belülről fakadó, spontán lelki ösztönzőről, egyszerűen arra szorítja őt a puszta helyzete, hogy tegyen meg mindent, amivel jobbá teheti. E bekezdésből szinte vak, céltalan nyomulás képe sejlik fel, mintha Sebastian egyik ismeretlenből a másikba sodródna.

Toci Füstölgő Tükörbe vetett hite megingathatatlan: biztos benne, hogy az isten előbb-utóbb eljön, miként abban is, hogy Sebastian az ő egyik megnyilvánulása. Ez azért érdekes, mert egy kis időre Sebastian is beleesik Martinez hibájába. A többszöri idézési kísérletek hatástalansága reménytelenné és cinikussá teszi. Ilyenkor Toci az, aki lelket önt bele.

A The Black Castle-höz hasonlóan a The Silver Skullt is átjárja néhány vissza-visszatérő szimbólum. Jelen esetben e jelképek az azték mitológia két istene, Tezcatlipoca és Quetzalcoatl, a Tollas Kígyó küzdelme, illetve egy Tezcatlipocához köthető mítosz. Az egyik azték teremtéstörténet szerint a két isten folyamatosan marakodott a világuralomért, és néha egyikük kibillentette a másikat a hatalomból, de csak hogy a detronizált fél előbb-utóbb revansot vegyen. Egy-egy ilyen összezördülés alkalmával kipusztult az emberiség java, a maradék pedig valamilyen állattá (majommá, madárrá, hallá) változott. A jelen bejegyzés tárgyául szolgáló regényben Sebastian egy valós történelmi személy mitológiai kontextusba helyezett, fiktív ellentétpárja. A Kedves Olvasó bizonyára hallott már arról a narratíváról, hogy Cortez azért tudta számottevő ellenállás nélkül megvetni a lábát Közép-Amerikában, mert az őslakosok Quetzalcoatllal azonosították. Most úgy tűnik, ez a feltételezés bizonytalan lábakon áll, a regény mindenesetre erre az elképzelésre látszik alapozni szimbolikáját, amit alátámaszt a tény, hogy a tizenötödik, The Feathered Serpent címet viselő fejezet kifejezetten Cortezt állítja középpontba. Noha nem mondható, hogy az imént ismertetett mítosz hajszálpontosan leképeződik a mű cselekményében, a viszálykodás megvan, és ebben a körben történetesen a Tollas Kígyó kerekedett felül, még ha ez a diadal hosszú távon illuzórikusnak is bizonyul, elvégre Cortez ragyogó csillaga hamar leáldozik az ellene szőtt intrikák miatt.

A fentiek mellett Quetzalcoatl és Tezcatlipoca mítoszköréhez kapcsolódik egy igen közvetlen motívum: a fáma szerint a két isten átmeneti szövetséget kötött Cipactli, a krokodilszerű földbestia legyőzésére. A nagy haditerv értelmében Tezcatlipoca lábát használták csalinak, ami annyira bevált, hogy az isten elveszítette a fél lábát (ennek következtében gyakran fél lábbal, vagy a hiányzó tag helyén obszidián lábpótlékkal ábrázolják). Bár nem földbestiával viaskodik, Sebastian is lesántul a fél lábára, amikor elszáll a feje fölött az éj, és a felkelő Nap tönkrepörköli a jobb lábát. Érdekes, hogy Daniels regényének világában Tezcatlipoca sántasága a közte és Quetzalcoatl között lezajlott mitikus csata eredménye, ám ilyen mítosszal én nem találkoztam felületes netes kotorászásaim során. Ugyanakkor ez utóbbi verzió jobban passzolna Sebastian vámpírlétéhez: tekintve, hogy Quetzalcoatlt a Nappal azonosítják, a csillagunk által okozott sérülés a két isten közötti csatározás újabb állomásaként fogható fel.

Az Olvasó talán emlékszik rá, hogy a Don Sebastian-ciklus nyitóregényében megjelent a fekete és a fehér mint szimbólum. Ugyanez megfigyelhető a szóban forgó két isten szembenállásában is. Tezcatlipoca négy isteni testvér egyike, és e négyest az aztékok Tezcatlipoca különböző alakjaiként is jellemezték. E séma szerint Tezcatlipoca a Fekete Tezcatlipoca, Quetzalcoatl pedig a Fehér Tezcatlipoca. Sebastiant, az éj szülöttét e regényben is a fekete képviseli, ezzel szemben Cortez a „jó” oldal élén áll.

A regényben előkerül egy Tezcatlipocáról szóló mítosz – ez a második fő szimbólum. E mítosz szerint az istenség olykor csontvázként megjelenik egy-egy ember előtt, és ha az illető elég bátor, hogy a csontváz ajtóként szétnyíló bordái közül kihúzza az istenség szívét, bőséges jutalomban részesül. Úgy tűnik, a „valódi” változathoz hozzátartozik, hogy Tezcatlipoca gyakran átejti a gyanútlan alanyokat, Daniels azonban mellőzte ezt a részletet, és egyfajta spirituális értelmezéssel látta el a mítoszt: itt a nyereség nem anyagi természetű, hanem a szellemi megvilágosodást takarja (éppúgy, ahogy az alkimisták „aranyteremtése” is felvehet ilyen értelmet). Ez jól kiviláglik a fentebb idézett szövegrészletből, amelyben Sebastian figyelmezteti Martinezt azok sorsára, akik nem nyúlnak ki Tezcatlipocáért. Ugyanakkor ez a történet kerül felidézésre a regény legvégén, amikor Toci felajánlja magát Sebastiannak véráldozatként: Sebastian először megretten attól, hogy kinyúljon a felkínált „szívért” – a „Toci” elnevezés egy istennőre utal, akit hívnak a „Föld Szívének” is.

Tezcatlipocáról azt írják, hogy igen eltökélt humorherold, és számos tréfát űz híveivel. E jellemvonása ugyancsak beilleszthető a regény értelmezésébe. Sebastian és Toci kölcsönösen Füstölgő Tükörként tekintenek egymásra. Hogy ezt hogy hozták össze, őszintén szólva nem értem, bár valószínűleg arra vezethető vissza, hogy az azték istenek – ha felszínes ismereteim nem tévesek – sok alakban léteznek, így egyszerre több Tezcatlipoca járkálhat a földön. Akárhogy is, a regény zárása felé, a végső tisztogatást nyögő város templomának mélyén Toci meggyőzi Sebastiant, hogy szívja ki a vérét, és ezáltal találkozhat Tezcatlipocával. Utolsó mondatai a következőképpen hangzanak: „Az istenség jelen van. (…) Te vagy Tezcatlipoca, Sebastianom… Te vagy az egyetlen Füstölgő Tükör.” (“The god is here. … You are Tezcatlipoca, my Sebastian.… You are the only Smoking Mirror.”) Toci fogása egyfajta „tréfának” tűnik az én értelmezésemben: így tudta rávenni a vámpírt, hogy fogadja el az ő áldozatát a célja érdekében. Ha pedig ez az értelmezés helyes, akkor talán annak állítása sem alaptalan, hogy a mitológiai isten tréfás oldala nyilvánult meg a papnő tettében.

A The Black Castle kapcsán röviden említést tettem a Nietzschére való utalásokról. Egy ilyenről az e helyütt taglalt regény kapcsán is érdemes említést tenni. Sebastian egyik monológjában az univerzum végtelenségéről és a benne esetlegesen rejtőző istenekről beszél Martineznek. Ekkor kerül elő a jó és rossz meghaladásának képessége, ami az istenek veleszületett tulajdonságának tűnik.

„A mindenség határtalan, Martinez. Álmainkat meghazudtoló tartományok terülnek el, amerre csak a szemünk lát. Ki a tudója, miféle hatalmak süvíthetnek át a mérhetetlen űrön, mely a talpunk alatt nyugvó földteke körül örvénylik? Az ember az örökkévalóságig száguldhatna csillagról csillagra, Alfonso Martinez, és mégsem érne útja végéhez. E beláthatatlan zugok valamelyikében oly gigászi erők feszülhetnek, amelyek összeroppantanák hitvány, emberi nézőpontunkat. Talán az emberiség összes istene ilyesfajta… titáni entitás, mely a végtelen birodalmakon átvándorolva mellettünk is elvonul. Ezen istenek túl vannak jón és rosszon, s arra vágynak, hogy erős lelkeket találjanak, melyek csatlakozhatnak kozmikus táncukhoz. Olyan istenek ők, mint Füstölgő Tükör.”

“The universe is infinite, Martinez. Dimensions beyond dreaming lie around us. Who knows what powers careen through the vast gulfs that spin around this ball of earth we stand on? You could speed among the stars for eternity, Alfonso Martinez, and never reach your journey’s end. Somewhere in those endless reaches there must dwell forces of such magnitude that they would shatter our poor human visions. Perhaps all the gods of men are such—titanic entities that pass us on their travels through unknown realms. Gods beyond good and evil, gods who long to find strong souls to join them in their cosmic dance. Gods like Smoking Mirror.”

A Don Sebastian-ciklusról eddig írtak alapján azt hiszem, világossá vált, hogy tulajdonképpen nem maga a vámpír az elsődleges félelemforrás, sokkal inkább maga az ember és az általa elkövetett „földhözragadt” rémségek. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a The Silver Skullban erre nagyon kevés hangsúly helyeződik. Ezt igazolja meglátásom szerint, hogy a spanyolok megfutamodása, az ún. noche triste, valamint Tenochtitlan ostroma és bevétele között eltelt bő esztendő cselekményének ismertetése során a regény egész fejezeteket szentel pusztán annak, hogy Sebastian az azték hitrendszert tanulmányozza, és közben Martinezt oktatja. Ugyancsak e hangsúlyvesztést támasztja alá az a körülmény, hogy a főváros védelme során Sebastiant nem a bennszülöttek birodalmának megmentése motiválja, hanem saját spirituális beteljesülése. Tocit leszámítva nem kötik érzelmek az aztékokhoz. Amikor az ostrom már előrehaladott állapotba kerül, és Cortez diadala pusztán napok kérdése, a vámpír azért válik feszültté, mert meghiúsulhat a szertartás bemutatására irányuló terve. Igaz, elmondható, hogy a spanyolokért sem rajong eszeveszetten, és az is kiderül – ha más nem, Cortezhez intézett beszédéből –, hogy nem tartja sokra a világi hatalom harácsolását, de nem találkozunk a műben olyan fordulatokkal, nyilatkozatokkal, amelyek alapján kifejezetten felháborodást tulajdoníthatnánk Sebastiannak a spanyol hódítást illetően.

A The Silver Skull a vámpírtörténetekhez képest egzotikus környezetben játszódik, ám ez mit sem ront az enigmatikus vérszipoly nimbuszán. A regényen érződik, hogy megalkotását alapos utánaolvasás előzte meg mint a történelmi eseményeket, mind az őslakosok mitológiáját illetően. Az agydobatóan harlequines szerelmi jelenetet leszámítva Daniels tartalmas művet írt. Noha szerintem a The Black Castle akár önálló regényként is megállná a helyét, és a Don Sebastian-ciklusban mindenképp neki kell tulajdonítani a főszerepet, ugyanis a főhős személyével, nézeteivel itt ismerkedünk meg, a The Silver Skull méltó folytatása elődjének.