Nem is szaporítanám tovább a szót. A Silent Childrennél bizonyára felfigyelt rá a Kedves Olvasó, hogy Campbell esetében a mű cselekményének aránylag csekély hányada foglalkozik magával a félelemforrás okozta bonyodalommal. Ez most sincs másképp. A történet központi alakja John Horridge, egy lecsúszott, segélyen éldegélő figura, valamint egy házaspár, név szerint Cathy és Peter. Horridge lesz a gyilkos, Cathy és Peter pedig azok, akik szembenéznek vele.

Az ördög persze a részletekben rejlik, nézzük hát, mi mindennel tarkította a szerző ezen önmagában véve nem túl kirívó cselekményt!

Az általam megvásárolt kiadás Poppy Z. Brite előszavával kezdődik. Brite ebben azt írja, szerinte a The Face That Must Die a valaha írt legjobb sorozatgyilkos-regény. Mindenekelőtt ezt az állítást érdemes árnyalni Horridge személyiségének górcső alá vételével.

John Horridge életében ugyan felléptek körülmények, amelyek a kudarcra ítélt életre predesztinálták, a szerző azonban gondoskodott róla, hogy e körülmények csak olyan mennyiségben kerüljenek az olvasó szeme elé, hogy ne adjanak felmentést Horridge-nak tettei alól.

Horridge egy „jómunkásember” fia volt, aki úgymond „férfiasan” nevelte gyermekét, s habár ez nem jelent napi verést – legalábbis úgy tűnik, a mű nem ezt szándékozik sugallni –, azért a papa bizonyos esetekben megadta a gyereknek, ami jár. Nevezetesen – a regény tanúsága szerint – elverte őt maszturbálásért, egy alkalommal bezárta a pincébe, aztán részegen leverte a fiút a létráról. Ez utóbbi eset eredményezte azt, hogy Horridge egész hátralevő életére sánta maradt a jobb lábára. E sántaság pedig hozzájárult ahhoz, hogy nem sikerült rendes munkát találnia, így apja halálát követően munkanélküli-segélyen élt. Először családi házukban lakott, majd onnét egy szedett-vetett albérletbe költözött.

Horridge-nak a lányoknál sem volt sok szerencséje. A mű által rendelkezésre bocsátott szórványos információ alapján egyszer középiskolában megalázta őt néhány lány, egyébként pedig semmi arra utaló jel nem fedezhető fel, hogy lett volna barátnője.

Ehhez a lúzerséghez napjaink közbeszédében nem ritkán társítanak bizonyos, a korszellem alapján negatív tulajdonságokat. E tulajdonságok történetesen Horridge-re is jellemzők. Nevezetesen: homofób, rasszista és nőgyűlölő. Homofóbiája a legmeghatározóbb: lépten-nyomon melegeket vél látni, a világ romlottságáért a melegek a felelősek, és még a rendőrség is ezeknek a mételyes szodomitáknak falaz. Ami azt illeti, első áldozata is egy meleg fickó, bizonyos Roy Craig, aki egy lakóházban él Cathyékkel. A dolog úgy kezdődik, hogy Horridge elolvas egy gyilkosságról szóló újsághírt, majd a moziból kifele jövet kiszúrja Craiget, és biztosra veszi – alaptalanul –, hogy ő a tettes – aki természetesen meleg szeretőjét tette el láb alól –, ráadásul úgy érzi, Craig őt szemelte ki következő áldozatnak. Az egész poénja az, hogy Craig valóban homoszexuális, aki hosszú ideig normális házasságban élt, majd felesége leleplezte e hajlamát, és elváltak.

A nőgyűlölet ehhez képest másodlagos jelentőségű: Horridge, egyszerűen szólva, a „minden nő kurva” ősi hitvallását követi, ami kapóra is jön neki a második áldozat, egy Fanny nevű festőnő kiiktatásánál, hiszen morális fogódzót nyújt neki a tekintetben, miért is kell őt megölnie – túl azon, hogy első látogatása alkalmával betért hozzá, és otthagyta az ujjlenyomatát, ráadásul a nő „természetesen” összejátszik a melegekkel is.

A rasszizmus nem jelenik meg konkrét tettekkel kapcsolatban; itt egyszerűen arról van szó, hogy Horridge elzavarná a Brit-szigetekről az afrikai bevándorlókat. A regény visszatérő „tereptárgya” egy plakát, melynek felirata így szól: „Mondj nemet a fekete Britanniára!”

Sok-sok évvel ezelőtt kezem ügyébe került három könyv egy John Douglas nevű FBI-nyomozó tollából. A szerző sokáig tanulmányozta a sorozatgyilkosokat, maga is kézre kerített néhányat, másokkal interjút készített a börtönben, és megállapításai olyannyira hasznosnak bizonyultak, hogy Douglast számos alkalommal kérték fel a hatóságok elkövetői profilalkotásra a rendelkezésre álló nyomok alapján, de A bárányok hallgatnak című film alapjául szolgáló regény John Crawfordját is róla mintázták.

Douglas művei szerint a sorozatgyilkosokra jellemző a rossz gyerekkor, nem ritkán szexuális zaklatás áldozatai is lesznek. Ugyanakkor a pályaválasztásra is sor kerülhet már gyerekkorban: a leendő sorozatgyilkosok gyerekként hajlamosak a piromániára, állatkínzásra, illetőleg az ágybavizelésre (ezek alternatív és konjunktív összetételben egyaránt előfordulhatnak). Ami elkövetési módszereiket illeti, bosszúszomjukat, illetve uralkodási, irányítási vágyukat élik ki az áldozatokon, akik gyakran nők. A gyilkosságok a legváltozatosabb, és általában nem fájdalommentes formákban történnek. Általánosságban elmondható, hogy egy-egy gyilkosra sajátos elkövetési módszer jellemző, és van, aki trófeát visz haza, miután bevégezte a gyilkosságot – ez tipikusan az áldozathoz köthető, vagy az áldozatból származó tárgy (ruhadarab, testrész, stb.).

A sorozatgyilkosok szükségletből ölnek, nem konkrét személyekhez köthető motívumok hajtják őket, és szükségleteik időről-időre újra feltámadnak, mint ahogy enni is újra kell, miután eltelt bizonyos idő az előző étkezés óta. Ez ügyben gátlásaik nincsenek, ugyanis sokszor pszichopaták, vagyis tökéletesen érzéketlenek mind mások szenvedéseire, mind a közerkölcsre, a társadalmi elvárásokra. Ezen érzéketlenségük nagy segítség a bűncselekmények leplezésénél, hiszen szűkebb és szélesebb környezetük előtt egyaránt el tudják játszani a hétköznapi, tisztességes polgár szerepét, a gyanú árnyékát is eloszlatva saját személyükről. Nem egyszer kaptak a fejükhöz hüledezve a dolgos amerikai polgárok, amikor szembesültek vele, hogy az a kedves, jólnevelt fickó a szomszédban igazából diáklányokat darabolt a sufniban.

E mimikri természetesen a hatóságok ellen is hatékony védelmet biztosít. Douglas beszámol Edmund Kemper esetéről, aki saját bevallása szerint egy alkalommal megállított a rendőr, mert nem égett valamelyik lámpája, és kérte, hogy nyissa ki a csomagtartót. A bökkenő csak az volt, hogy a csomagtartóban az egyik áldozat feje volt. Nos, Kemper kidumálta magát, és megúszta egy figyelmeztetéssel, a csomagtartó felnyitása nélkül. Egy másik alkalommal a hátsó ülésen haldokló áldozatára lepedőt rakott, s amikor a rendőr megállította, azt mondta, utasa csúnyán felöntött a garatra, és most hazaviszi. Amint látható, több sorozatgyilkos kiválóan megtalálja a hangot más emberekkel, mert érzelemmentességüknek köszönhetően bármilyen más érzelmi állapotot híven képesek mímelni. Ezzel elkerülik, hogy gyanúsan viselkedjenek a rendőrök jelenlétében, ami ugyebár nem egy hasztalan képesség, ha az embert történetesen volna miért bevinni.

Vannak ugyanakkor sorozatgyilkosok, akik kifejezetten keresik a kapcsolatot a rendőrökkel. Ennek több oka van. Egyrészt szeretik hatalmasnak érezni magukat, élvezik, ha uralkodhatnak mások felett. A brutális gyilkosságokat is részben ezért követik el, elvégre ilyenkor más élete fölött rendelkeznek. Ha rendőrökkel, vagyis hatósági jogkörrel rendelkező személyekkel cimborálnak, kicsit ők is részeseivé válnak a rendőrök hatalmának. Másrészt értelemszerűen úgy a legkönnyebb tájékozódni a nyomozás aktuális állásáról, ha vannak haverok az illetékes szervnél. Harmadrészt – ebben nem vagyok biztos, de kézenfekvőnek tűnik – a gyilkos tulajdonképpen az orránál fogva vezeti a rendőrséget azzal, hogy nap mint nap elcseveg velük, így valószínű, hogy ilyenkor is „nyeregben” érzik magukat. És hogy tényleg mennyire jól össze lehet cimborálni a rendőrökkel, arra jó példa az imént említett Edmund Kemper, aki, miután számos áldozatot követően megölte a fő célpontot, saját anyját, mintegy dolga végeztével feljelentette magát a rendőrségen, a rendőrök azonban az hitték, bohóckodik, és csak hosszas győzködésre hitték el, hogy Kemper komolyan gondolja önnön feljelentését.

Ennek fényében lássuk hát, mit tud Campbell John Horridge-a!

A viszontagságos gyerekkor nagyjából stimmel, ám Horridge esetében semmi nem utal a „sorozatgyilkos-triász” megjelenésére. Ahogy Brite kiemeli az előszavában, különösebben megrendítő gyerekkori szenvedéseknek sincs nyoma. Horridge inkább egy élet- és küzdésképtelen lúzernek tűnik az olvasó szemében, aki egyszerűen csak belesüpped saját nyomorába és az önsajnáltatásba ahelyett, hogy talpra állna, és rendbe szedné az életét. Ugyanakkor szerény véleményem szerint az az apa, aki a pincébe bezárja a saját gyerekét, vagy részegen leveri a létráról, és ezzel megnyomorítja, már rég eltávolodott a „normális” fogalmától (vagy csak én nőttem volna fel rózsaszín buborékban?), és Campbell akaratlanul is azt sejteti, hogy Horridge gyerekkorát nem egyszerűen egy, a megszokottnál katonásabb apa keserítette meg.

Egyáltalán nincs azonban szó módszeresen kitervelt, sajátos módszerrel végrehajtott gyilkosságokról. Igaz, ami igaz, Craiget Horridge – fogalmazzunk úgy – előre kitervelten veszejti el, azonban Fanny esetében ez már semmiképp nem igaz. A festőnőt nem azért öli meg, mert új áldozatra fáj a foga, vagy hasonló haragot érez iránta, csakúgy, mint Craig iránt, hanem mert az első gyilkosság után rádöbben, hogy amikor egy „terepfelmérés” során a nő beinvitálta magához (nem, nem dugtak), otthagyta az ujjlenyomatát. Tulajdonképpen nem is akarja megölni, csak álkulccsal beoson a lakására, hogy mindent tisztára mosson, amihez hozzáért, de a nő, aki épp elutazna, otthon felejt valamit, és balszerencséjére visszamegy érte. Horridge ekkor töri be a koponyáját egy madárszoborral. Több gyilkosságot aztán el sem követ a mű során.

Nincs szó brutális, véres kínzásokról sem. Habár az efféle túllelkesült vérfolyatás olcsó hatásvadászatnak tűnik, léteztek sorozatgyilkosok, akik nem éppen gyomorbarát módon végeznek áldozataikkal, vagy használják fel a holttestet (például kést dugnak fel a hüvelyébe, vagy közösülnek a tetemmel). Az ilyen elkövetési módokkal operáló műveket tehát alaptalan lenne cakpakk elkönyvelni hatásvadásznak és irreálisnak, legfeljebb az ábrázolás nyerssége lehet kifogásolható. Horridge azonban nem különösebben brutális: Craig torkát átvágja (igaz, azt többször), Fanny fejét pedig bezúzza. Egyik esetében sem beszélhetünk módszeres kegyetlenségről, Fanny esetében ráadásul azt is mondhatjuk, hogy ésszerűen cselekedett, hiszen nem tehetett mást, mint hogy felkapja az első, keze ügyébe kerülő, ölésre alkalmas tárgyat, és elrejtőzik vele a visszatérő nő elől.

Az extrémebb sorozatgyilkos-történetekben találkozhatni fejbéli hangokkal, vagy puszta mániákus kényszerrel, ami rendre gyilkosságra ösztökéli az elkövetőt. Ez sem egészen irreális: David Berkowitz egy bizonyos „Sam papa” sugallatára végzett áldozataival (ez bizonyára odacsapott Sam bácsi polgárai nemzeti öntudatának…), az ölés puszta szükségletéről pedig fentebb már tettem említést. Horridge-nál effélével nemigen találkozhatunk: igaz, Craiget paranoiás félelemből és gyűlöletből öli meg, Fannyt azonban már „csak” azért, mert az alkalom így hozta. Ráadásul nem is tervez tovább ölni: el akar utazni Walesbe, hogy ott munkát találjon. Előfordulhat, hogy egy rendszeres ölési kényszer kialakul nála, és mondjuk nekiáll rendszeresen homoszexuálisokat ölni, ám erről nem kapunk konkrét információt. Ha azonban emellett csak néhány alkalmi gyilkossággal találkozunk, aligha beszélhetünk „sorozat”-gyilkosról. Brite értékelése tehát itt félrecsúszni látszik.

Vessük most vigyázó szemünket a regény két másik főhősére, Cathyre és férjére, Peterre! Cathy a helyi könyvtárban dolgozik, Peter nemes egyszerűséggel munkanélküli, akit ez nem akadályoz meg abban, hogy rendszeresen befüvezzen a cimboráival. A pár elvileg házra gyűjt, de a pénzük elfolyik kábítószerre. Peternek elvi okokból nem fűlik a foga a munkához: nem akar behódolni a „fasiszta” kormányzatnak (a Thatcher-érában járunk). Ami azt illeti, e tekintetben bizonyos párhuzam figyelhető meg Horridge és Peter között, amennyiben mindkettő külső körülményekre hivatkozva tartja rossznak a sorsát, illetve a környező társadalmat. Horridge szerint a homoszexuális lobbi mindenhová beépült, a fertőzött parlament őket védi, a rendőrség nem hajlandó nyomozni utánuk, ha bűncselekményt követnek el. Peter szerint nagyjából a fasisztáknak hódol be és az elnyomó rezsimet támogatja az, aki rendszeres munkát vállal. Ha úgy tetszik, mindkettejüknek megvan a maga kis képzelt birodalma, amelyre hivatkozva belekényelmesedhetnek saját tarthatatlan helyzetükbe.

Érdekesség, hogy a nőnek olykor támadnak irracionális megérzései. Amikor a meggyilkolt Fanny ajtaja előtt elsétál, rátör a késztetés, hogy bekopogjon hozzá, később, amikor megpillantja Horridge-et, üldözőbe veszi, hátha megtudakolhat tőle valamit Craig meggyilkolása kapcsán, egy este pedig, amikor Horridge titokban kihallgatta a Peterrel folytatott beszélgetését, az az érzése támad, hogy valaki figyeli őket. Ezek csak alkalmi megérzése, a regény nem kap tőlük természetfeletti színezetet, mégis figyelmet érdemlő színfoltjai a műnek, melyeknek, ha más nem is, a feszültség fokozásában komoly érdemük van.

Cathy már korábban is látta lakóházuk környékén ólálkodni Horridge-et, azonban akkor még nem sejtette, hogy rosszban sántikál. Akkor esik le neki a tantusz, amikor Horridge borotvapengét tart a bedrogozott Peter torkához, és kényszeríti a nőt, hogy vigye el Walesbe.

ÚGY TŰNIK, A SPOILER MOST A SZOKÁSOSNÁL NÉMELYEST KÉSŐBB KÖVETKEZIK

Az ezt követő jelenet képezi a regény tetőpontját. Cathyék elindulnak Wales felé, majd amikor megállnak egy háznál, hogy elrejtőzzenek éjszakára, Peter leüti Horridge-et egy kővel. Nem tudjuk meg, Horridge túlélte-e az ütést, vagy hogy megtalálták-e.

A Silent Children kapcsán említettem, hogy egyfajta fejlődésregénynek tekinthető, amelyben a gyilkos színrelépése a főhős lélekben való felnövéséhez vezet. Úgy tűnik, e vonás Campbell korai munkásságától sem idegen, mert a The Face That Must Die-ban hasonlónak lehetünk tanúi. Az epilógusban azt látjuk, hogy Peter megkomolyodott. Cathy időközben várandós lett, a pár vett egy házat (értelemszerűen hitelből), a férfi pedig állást keres. Peterben kialakul a családjáért való felelősség érzete, ami a „fasisztákkal” való megalkuvásra is rábírta. Talán szimbólumértékű, hogy még a képregény-kollekciójának az eladása is megfordul a fejében, amikor arról van szó, hogy az annak helyt adó szobát ki kell üríteni az érkező gyerek számára.

SPOILER VÉGE

Figyelmet érdemlő párhuzam a Silent Childrennel, hogy mindkét regény valamilyen szempontból fogyatékos, vagy „testileg korlátozott” gonoszt állít az olvasó elé. Hector Woollie-nak a fogai hiányoztak, miután kihuzigálta őket, John Horridge a jobb lábára sántít. Nem tudom, a szerző miért nyomorította meg így a negatív karaktereket, elvégre ezzel csökkentette a veszélyességüket. A hatást ugyan enyhíti, hogy egyik regény sem öncélúan ábrázolja a negatív karakter fellépését, hanem személyes változások, fejlődés kiváltójaként, de ez a szerzői fogás ennek fényében sem világos.

A The Face That Must Die rovására el kell mondani, hogy igen vontatott az eleje. Aki olvasta a Silent Childrenről írt bejegyzésemet, tudja, hogy Campbellnél megesik az ilyesmi, itt viszont arról van szó, hogy nagyjából az első kilencven oldal egy merő dögunalom. Lehet, hogy velem van a baj, és lehet, hogy a tulajdonomban lévő kiadás balra zárt szedése is zavarta az olvasást, de alig bírtam átrágni magam az említett oldalakon, mert nem szóltak másról, csak Cathy és Peter, illetve John Horridge mindennapjairól, valamint az utóbbi fortyogásáról a világgal szemben, mindez azonban annyira színtelen, hogy egyszerűen nem tudott lekötni. Hozzáteendő, ez nem biztos, hogy az író hibája, könnyen lehet, hogy az író kifejezetten ilyennek akarta láttatni a szereplők életét – ebben az esetben kifogástalan munkát végzett.

Érdekesség, hogy az író saját bevallása szerint édesanyjáról mintázta Horridge karakterét, mindenekelőtt a homo- és xenofóbiát illetően (olyan szép szavak ezek…). Sőt, a regényt kifejezetten homofóbiaellenes alkotásnak szánta. Meglátásom szerint e célt mindennél hatékonyabban szolgálja a XI. fejezet, melyben a szerző röviden ismerteti Craig történetét. Craiget kissé félszeg, de átlagos emberként ismerjük meg, akit faképnél hagyott a felesége, amikor rájött, hogy a férfiakhoz vonzódik, mi több, még hozzá is vágta, hogy jobban elviselte volna, ha egy nővel csalja meg. A szerző könnyen átérezhetővé tette e hétköznapi környezetbe helyezett karakter sajátos sorsát, és a meggyőzésnek ez a formája szerintem sokkal működőképesebb bármiféle morálfilozófiai észosztásnál.

Összességében a következők mondhatók el a The Face That Must Die-ról. Ha az ember átrágja magát az elején, érdekes olvasmányélményt kaphat. Ami engem illet, fontosabbnak tartom a főhősök személyiségfejlődését, mint a homofóbiaellenes vonulatot. A regény negatív karaktere meglátásom szerint nem az a fajta „keményvonalas” sorozatgyilkos, aki rendszeresen, tudatosa, többnyire egyéni módszerekkel öl, és akinek a munkásságából hatásvadász cikkeket és bestsellereket lehet kanyarítani. Mindemellett hiteles karakter, egy sikertelen, paranoiás ember, akit a világ, főleg a homoszexuálisok iránt érzett gyűlölete végül gyilkosságba sodor. Ezt a típust azonban nem venném egy kalap alá az előbbivel. Lehet, hogy a borzalmas gyerekkorú, hallucináló, mazochista, péniszdaraboló, bőrkikészítő, stb. őrültek ábrázolása hatásvadász, de attól még ilyen alakok léteztek, léteznek, és regény nem attól lesz hiteles sorozatgyilkos-regény, ha ennél sokkal „visszafogottabb” elkövetőt ábrázol. A Silent Children Hector Woollie-ja szerintem sokkal jobban passzol ahhoz a sorozatgyilkos-típushoz, amelyet fentebb jellemeztem.

A jelen bejegyzésben ismertetett kiadás érdekessége, hogy illusztrációk is vannak hozzá: a szöveget J. K. Potter még az első kiadáshoz készített, nagyrészt rekonstruált, fekete-fehér fényképei kísérik (itt megtalálható Potter hivatalos honlapja; aki a Cradle of Filthtől szerette a Midian című lemezt, az különösen szeretni fogja ezt is). Ezek nemcsak hatásosak, de mivel fekete-fehérek, kicsit közelebb is hozzák az olvasót a cselekmény idejéhez. Ráadásul a képek tényleg kapcsolódnak a cselekményhez (nem olyan egyértelmű ez, mint gondolnánk), ám egyáltalán nem „tolakodók”, az embernek nincs az az érzése, hogy megpróbálják megmondani neki, hogyan képzelje el az eseményeket.  A képek többnyire Horridge-et ábrázolják, szerintem az őt alakító modell testtartása, arcjátéka kiválóan passzol a műben megismert figurához. Az előszó, a regény, és az utószó mellett a könyv tartalmazza a szerző I am It and It is I című novelláját.